Összeállításunk első részében eljutottunk 25-től 11-ig, most pedig bemutatjuk 1973 tíz legjobb lemezét, melyek között szerepelnek akkor már nagynevű, befutott zenekarok, és abban az évben a világhírnév felé induló előadók albumai is. A végén megszólaltatunk egy pár hazai és külföldi zenészt, akik elmondják, hogy nekik mely kerekeken negyven évvel ezelőtt készült LP-k tetszenek a legjobban. Nemsokára majd jön a trilógia záródarabja is, a legjobb filmekkel.

10. The Rolling Stones – Goats Head Soup

Ha egy zenekar két olyan lemezen van túl, mint a Sticky Fingers és az Exile On Main St., akkor nehéz megint felnőni a feladathoz, de a Stones-nak mégis majdnem sikerült. A rendkívül hülye című Goats Head Soup nem zseniális lemez (azok a fentiek), hanem szimplán csak jó, persze simán helye van 1973 legjobb albumai között. Ez volt Jimmy Miller producer utolsó munkája a zenekarral, ugyanis nem bírta már tartani a lépést Jaggerrékkel, főleg ami a drogfogyasztást illeti. És ha már a narkó: abból Jamaicán is volt bőven, ugyanis javarészt itt vették fel a lemezt, mivel Keith Richards-öt majdnem mindegyik országból kiutasították már. A hangulat egy kicsit elborultabb a megszokottnál, főleg az olyan dalokban, mint a Winter és a Dancing With Mr D – a D természetesen a ’death’ szót takarja. A 100 Years Ago az öregedésről szól (a két glimmer twin, Jagger és Richards ebben az évben töltötte be a 30-at, a minden fiatal zenész által rettegett életkort), a Coming Down Again egy kicsit a négy éve meghalt Brian Jones-ra tekint vissza, a Doo Doo Doo Doo (Heartbreaker) pedig arról az esetről szól, amikor New Yorki rendőrök lelőttek egy tízéves fiút. A leghíresebb dal természetesen az Angie (vagyis Éndzse), ami egyébként nem David Bowie feleségéről vagy Angie Dickinsonről szól, hanem igazából senkiről, de azért Angela Merkelnek volt pofája engedély nélkül kampányolni vele 2005-ben.

9. Paul McCartney & Wings – Band On The Run

George Harrisonnal és John Lennonnal ellentétben Macca szólókarrierje nem indult annyira parádésan, de csak idő kérdése volt, amíg magára talál. 1971-ben megalapította új zenekarát, a Wings-t, azonban a zenekar neve még nem csengett túl jól, éppen ezért az első album, a Wild Life nagyon gyengén fogyott. A folytatás (Red Rose Speedway) már Paul McCartney & Wings néven jelent meg, és máris javultak a lemezeladások, csak a színvonal nem nagyon emelkedett. Azért a két album között kiadott James Bond betétdal, a Live And Let Die már éreztette, hogy jó dolgok vannak készülőben, de nem sokon múlt, hogy mégis máshogy alakuljanak az események. Mivel McCartney már unta egy kicsit Londont, körbenézett, hogy hol van még stúdiója az EMI-nak, és a számára legegzotikusabbnak tűnő helyre, a nigériai Lagos-ba vezényelte zenekarát. Itt aztán eléggé viszontagságos körülmények fogadták őket, egy alkalommal még kést is fogtak rájuk, ellopták a demóikat és dalszövegeiket, Fela Kuti pedig plágiummal vádolta meg őket. Márpedig a Band On The Runon semmilyen afrikai hatás nincs, van viszont jó pár remekbe szabott dal, melyeket az öreg még ma is játszik; ilyen például a bombasztikus Jet, az erősen riffközpontú Let Me Roll It és a zenekar afrikai viszontagságait megéneklő címadó dal. A Band On The Run McCartney legjobb poszt-Beatles lemeze, melynek borítóján Christopher ’Saruman’ Lee is szerepel.

8. Mike Oldfield – Tubular Bells

Nagyot néztek azok, akik 1970-ben elmentek Kevin Ayers akkori zenekarának, a Whole Worldnek a koncertjeire, ugyanis az ex-Soft Machine sztár mögött egy tizenhét éves fiú basszusgitározott, nem is akárhogy. Aki aztán nekiállt megalkotni egy komplett, összefüggő szimfóniát, úgy, hogy szinte az összes, vagyis több tucatnyi hangszeren ő játszott. A tinédzser csodagyerek addig kopogtatott Richard Branson ajtaján, mígnem az kinyílt, így aztán a Tubular Bells lett a későbbi multimilliárdos akkor induló lemezcégének, a Virginnek az első kiadványa, és majdnem napra pontosan Oldfield huszadik születésnapján került a lemezboltokba. Megérte a kockázatot, mert rögtön többmillió példányban kelt el, pedig mindössze két felvétel található rajta; igaz, a rövidebb is több mint 23 percig tart. Ami a legdöbbenetesebb az egészben, hogy az állítólagos csodagyerekről hamar kiderült, hogy mégsem az – későbbi munkáinak színvonala meg sem közelítik a debütét. Eleinte rühellte is, hogy mindenki a Tubular Bells-szel azonosítja, és a váltás érdekében a nyolcvanas években nekiállt a slágergyártásnak is vendégénekesekkel, de aztán belenyugodott a megváltoztathatatlanba. A TB-nek azóta számtalan újrakiadása/folytatása/verziója született, legutóbb a londoni olimpia nyitóünnepségén hallhattunk belőle részleteket, pont a mester előadásában. Ja, és ne feledjük, hogy az Ördögűző című filmben is hallhatóak belőle részletek.

7. The Who – Quadrophenia

Nem csoda, ha a ’rockopera’ szó hallatán sokaknak hideglelése lesz, márpedig a műfaj úttörői, a Who, megmutatták, hogy a komplett történetet elmesélő konceptlemezeknek igenis lehet létjogosultságuk. Az 1969-es Tommy a zenekar addigi csúcsműve lett, és a következő albumnak is hasonló célokkal vágtak neki, de a Lifehouse projektet végül jégre tette Pete Townshend. Ekképp a Who’s Next egy amolyan szimpla lemez lett, zseniális dalokkal, és az ihlet szerencsére még ’73-ban is tartott. A Who az új számokban visszatért a mod-gyökerekhez, viszont ismét rockoperát alkotott, melynek egy Jimmy nevű figura a főszereplője. A történet szerint emberünk skizofréniára hajlamos, és ennek köszönhető a lemezcím is – egy négyfelé szakadó személyiség történetét meséli el. A gitáros-dalszerző mindebbe beleépítette a Who tagjainak különböző jellemvonásait, így Jimmyben egyszerre van ott az izgága, lányok-kedvence frontember (Roger Daltrey), a hullamerev, romantikus hajlamú basszusgitáros (John Entwistle), az ön- és közveszélyes, elmebeteg dobos (Keith Moon), és persze a bizonytalan, hangulatfüggő gitáros (maga Townshend). A Quadrophenia a Who utolsó igazán jó lemeze, emellett nagyszerű korrajz is a korabeli Nagy-Britannia fiataljairól, így nem csoda, ha pár évvel később film is készült belőle Phil „Parklife” Daniels (és Sting) főszereplésével. Az album pedig a mai napig népszerű maradt, és aki a napokban Londonban jár, annak okvetlenül ajánlott elmenni az O2 Arenába, ugyanis a negyvenéves jubileum apropóján Townshend és Daltrey élőben előadja a lemezt.

6. Tom Waits – Closing Time

Tom Waits-ben és Bruce Springsteenben az a közös, hogy majdnem egyszerre születtek (oké, a Főnök két és fél hónappal idősebb), hogy mind a ketten 1973-ban jelentették meg az első lemezüket, na és hogy a kezdetek kezdetén egyikük sem volt túlságosan sikeres. A Closing Time fel sem fért semmilyen eladási listára, később viszont már nem hiányozhatott a különböző minden-idők összeállításokról. A koránál mindig is sokkal idősebbnek tűnő énekes-dalszerző a felvételek során a húszas évei első felében járt, mégis az a hallgató érzése, mintha egy ötven körüli manusz énekhangját hallaná (a borító sem akármilyen: a homály és a kellékek tényleg kiválóan adják vissza mindazt, amit az ember egy ilyen lemeztől várhat). Az érdekes módon David Geffen által felfedezett Waits már ezen a lemezen is egy korábban soha nem hallott zenei világot teremtett meg, és a legendák szerint sokat veszekedett az ex-Lovin’ Spoonfulos producerrel, Jerry Yesterrel, aki folkosabb hangvételt szeretett volna. A smirglis hangú énekes viszont jobban rajongott a jazzért meg a bluesért, és végül az ő akarata érvényesült. Egy másik legenda szerint minden résztvevőt annyira elvarázsolt a címadó dal felvétele, hogy miután egyben feljátszották a számot, öt percen keresztül senki sem bírt megszólalni a stúdióban. Pedig talán nem is az a legjobb felvétel az albumon, hanem a Martha. Meg a Lonely. Meg az Ol’ 55. Meg az Ice Cream Man. Meg a...

5. Led Zeppelin – Houses Of The Holy

„Krisztus előtt 400-ban a világ úgy nézett ki, mint a Houses Of The Holy borítója”, mondja Keanu Reeves a Bill & Ted zseniális kalandja című filmben, a nemrég elhunyt Storm Thorgersont is soraiban tudó Hipgnosis csoport artworkjére utalva. Amiből annak idején lett is balhé rendesen, a cenzorok nem örültek a meztelen kislányoknak. A népszerűsége csúcsán lévő Led Zeppelin persze bármit megtehetett, és szívesen belementek a polgárpukkasztásba, ráadásul kellett is nekik némi extra reflektorfény, ugyanis tartottak attól, hogy 1971-es, címnélküli csúcsalbumuk után az új lemezt kevésbé fogják kedvelni a kritikusok és a rajongók. Az tény, hogy jött egy kis megtorpanás, és hiába lett a Houses a zenekar addigi legeklektikusabb lemeze, azért a D’yer M’ker fehér reggae-je sokaknál kivágta a biztosítékot (cserébe képzeljük el, milyen lett volna, ha Bob Marley és a Wailers belekóstolna a hard rockba). Azért szerencsére több mellényúlás nincsen, a nyitó The Song Remains The Same páros lábbal rúgja be az ajtót, a Rain Song a zenekar egyik legjobb balladája, az Over The Hills And Far Away pedig egy pozitív töltetű, soha-nem-öregszünk-meg típusú rockolás. Szintén nem rossz a később emlékezetes Beastie Boys sample-lé váló The Ocean sem, a csúcspont pedig vitathatlanul a theremint és vízalatti orgonát is bevető No Quarter, ami nem más, mint ennek az albumnak a Stairway To Heavenje.

4. Iggy & The Stooges – Raw Power

Lehet, hogy ez a lemez másoknál az első helyen végezne, de annyira borzalmasan szól, hogy az tényleg egy kicsit a minőség rovására megy. Noha 24 sáv állt a Stooges rendelkezésére a stúdióban, ebből mindössze hármat használtak: egyet az énekre, egyet a szólógitárra és egyet a többi hangszerre. Mindez jól jellemezte a zenekar körüli kaotikus állapotokat, és tudni kell, hogy a hetvenes elejére majdnem mindegyik tag heroinfüggő lett. Az Elektra kiadó el is zavarta őket, és csak David Bowie közbenjárásának köszönhették, hogy a Columbia szerződést ajánlott nekik. Az album nem The Stooges, hanem Iggy & The Stooges néven jelent meg, és megjelenésekor sem kritikai, sem kereskedelmi sikert nem aratott. Azóta viszont a többség a zenekar legjobb lemezének tartja, és sokak szerint ez az első punk lemez, négy évvel a Sex Pistols debütje előtt. Az album egyik legnagyobb erénye az új gitáros, James Williamson nyers, de mégis sokoldalú játéka, aki miatt Ron Asheton kénytelen volt átvenni a basszusgitárt. A primitív hangzáshoz hozzájárult, hogy Bowie egy nap alatt lerendezte a lemez mixelését, mert, mint megjegyezte, „itt igazából nincs is szükség keverésre.” Ennek ellenére az album az elmúlt negyven évben máig is tartó diadalútra indult, melynek során rajongójává vált Steve Jones (Sex Pistols), Kurt Cobain (ez volt a legkedvencebb lemeze), a Guns N’ Roses és a Mötley Crüe zenészei, Henry Rollins és még Cee-Lo Green is, Johnny Marr szerint pedig valami ilyesmi sülne ki abból, ha Darth Vadernek zenekara lenne. A Raw Power legnagyobb klasszikusait (Search And Destroy, Gimme Danger, Your Pretty Face Is Going To Hell, a címadó dal) mi is hallhattuk tavaly a VOLT-on Iggyék előadásában.

3. Lou Reed – Berlin

Rögtön a Raw Power után még egy album, ami a megjelenésekor nem kapta meg a neki járó elismerést, ma viszont rengetegen istenítik és tartják hivatkozási alapnak. Pedig eleinte minden adott volt ahhoz, hogy a Berlin sikeres album legyen: második szólóalbuma, a David Bowie producerkedésével felvett Transformer egész jól fogyott és a kritikusok is szerették, ami nem csoda, hiszen Reed három legnagyobb slágere közül három (Perfect Day, Walk On The Wild Side, Satellite Of Love) ezen az albumon található. A vidám, felszabadult, glames daltípussal aztán hamar szakított az énekes, ugyanis éppen egy súlyos magánéleti krízisen és drogfüggőségen ment keresztül, úgyhogy Bowie-t lecserélte Alice Cooper producerére, Bob Ezrinre, aki nagyszabású, szimfonikus ötletekkel érkezett. Éppen ezért a Berlint egy furcsa kettősség jellemzi: egyrészt ott vannak a nyomasztó témák (hűtlenség, prostitúció, függőség, családon belüli erőszak, öngyilkosság) és Reed minimalista alapjai, a másik oldalon pedig több tucatnyi fúvós és vonós hangszer, amolyan ironikus jelleggel. Konceptalbumról van szó, mely eredeti formájában állítólag sokkal hosszabb volt, de a kiadó nem akart dupla lemezt, így bizonyos részletek a játékidő rovására mentek. A történet egy fiatal párról, Jimről és Caroline-ról szól, akik a dekadencia útjára lépnek a német nagyvárosban, és kapcsolatukat beárnyékolja a feleség hűtlensége. A végén jön az elkerülhetetlen tragédia, olyan hiperdepressziós gyöngyszemekben, mint a Kids és a Bed, a záró, monumentális Sad Song pedig minden idők legfurcsább fináléja. A kiadói hercehurca és a negatív fogadtatás következtében Reed lefújta a tervezett rockopera-szerű turnét, évtizedeken keresztül bojkottálta is a Berlin dalait, de a harmincöt éves jubileum kapcsán végül külön nosztalgiaturnét szentelt neki.

2. David Bowie – Aladdin Sane

1973-ban egész biztosan David Bowie volt a legnagyobb popsztár a planétán, és úgy tűnt, hogy ott van mindenütt. Ő csinálta a Stooges albumát, kiadott egy jópofa feldolgozáslemezt (Pin Ups), a csúcson visszavonultatta a Ziggy Stardust karaktert, és megteremtett egy újat, melynek neve lényegében egy szójáték (A Lad Insane). Az imidzs még földönkívülibb lett (később Marilyn Manson is sokat merített belőle), a zenei kínálat pedig még glamrockosabb, mint az egy évvel korábbi Ziggy Starduston. Persze, Bowie-tól nem szokatlan módon van itt sok minden más, például a nála gyakran felbukkanó brechti kabaré (Time), flamenco (Lady Grinning Soul), doo-wop (Drive-In Saturday), régivágású blues (Panic In Detroit) és több dalban avantgárd jazz is. Érdemes megfigyelni, hogy mennyire hatott az egy évvel korábbi Stones album, az Exile Main St. a nyitó Watch That Manre, ráadásul az ebben az évben nagy cover-mániában szenvedő Bowie egy feldolgozást (Let’s Spend The Night Together) is idepakolt Jaggeréktől, sőt, a Drive-In Saturday még nevesíti is a Stones-frontembert. A Cracked Actor egy kivénhedt hollywoodi has-beenről szól, a már három évvel korábban kiadott The Prettiest Starban Mick Ronson hibátlanul játssza újra Marc Bolan gitártémáját, a Lady Grinning Soul akár James Bond betétdalnak is elmenne, a Jean Genet francia író nevére hajazó és állítólag Iggy Popról szóló The Jean Genie-ben pedig minden idők legjobb glamriffje hallható, és még egy későbbi híres zenekar (Simple Minds) is innen kölcsönözte a nevét.

1. Pink Floyd – The Dark Side Of The Moon

Hát igen, ez így eléggé egyértelmű, de hát ez egy bevallottan szubjektív lista egy bevallottan szubjektív blogon, ráadásul a Dark Side még csak nem is a kedvenc lemezem tőlük. A Pink Floyd a hetvenes elejére lassacskán kezdte megtalálni a saját hangját a poszt-barrettes kísérletezési mánia lecsengése után az 1971-es Meddle albumon. Nem sokkal később tíz nap alatt összedobtak egy jópofa soundtracket Barbet Schroeder La Vallée című filmjéhez (az album Obscured By Clouds címmel jelent meg), de ekkor már nyakig voltak következő stúdióalbumuk munkálataiban. Érdekes módon egy komplett új anyaggal indultak turnéra, és a Dark Side-ot egy évvel a megjelenése előtt teljes egészében lehetett hallani élőben – igaz, hogy a dalfolyam sokat változott a koncerteken és később a stúdióban. Az On The Run például eredetileg egy hangszeres darab volt, de a lemezfelvételek során lecserélték, és csináltak belőle egy kísérletezős techno-előd őrületet. Ettől függetlenül ez lett a Floyd addigi legkevésbé experimentális albuma, az őrületről szóló dalszövegek is sokkal közérthetőbbek lettek, ami szintén hozzájárult az 50 millió eladott példányhoz. Igazából az a helyzet, hogy egyrészt erről a lemezről irtózatosan sokat lehetne írni, másrészt már elképesztően sokat is írtak róla, úgyhogy tényleg csak egy két érdekességre pazarolnám a karaktereket. A lemezcímnek semmi köze a csillagászathoz, sokkal inkább a pszichológiához; a belső borítóban látható piramisokért a nemrég elhunyt Storm Thorgerson valóban elutazott Egyiptomba; a Zabriskie Point című filmbe szánt Us & Them eredetileg nem kellett a rendező Michelangelo Antonioninak; a nagy munkalázban égő zenészek csak akkor tartottak pihenőt, ha épp a Monty Python Repülő Cirkusza ment a tévében, később a bevételek egy részét a Gyalog galoppba invesztálták; Clare Torry harminc évvel később beperelte a zenekart, mert nem kapott társszerzői kreditet a Great Gig In The Sky-ért, a Brain Damage Syd Barrettről szól és a benne hallható röhögés a Floyd turnémenedzserétől származik, aki amúgy Naomi Watts apja; eredetileg Paul McCartney hangja is hallható lett volna a lemezen, de a mondatait nem találták eléggé őszintének; a lemez legvégén nagyon-nagyon halkan hallatszik a Ticket To Ride orkesztrális változata, és akkor még nem is beszéltünk a kvadrofon effektekről és az állítólagos Óz-hasonlóságról. Sorolhatnánk holdkeltéig...

A ZENÉSZEK KEDVENCEI

Sune Rose Wagner (The Raveonettes, 1973-as évjárat)

 „Az első Aerosmith albumot kifejezetten szeretem, meg a Sabbath Bloody Sabbath is jó. A Raw Power valószínűleg az egyik legkedvencebb lemezem. Gram Parsons 73-as lemezét is nagyon bírom. Aztán a Goats Head Soup is egy érdekes album, azon van az egyik kedvenc Stones számom, a Winter. Gyönyörű, imádom, egyszerűen a megszállottja vagyok annak a dalnak. Persze szeretem az Angie-t is, de nekem a Winter a kedvencem. Sok jó lemez jelent meg ebben az évben.”

Ted Dwane & Marcus Mumford (Mumford & Sons)

 TD: Hű, ez aztán jó év volt! Az én kedvencem ebből az évből a Closing Time Tom Waits-től, vagy esetleg az Innervisions, Stevie Wondertől.

MM: Winston kedvence a Tres Hombres a ZZ Toptól. Én a Greetings From Asbury Parkot mondanám Bruce Springsteentől, az a kedvenc lemezem tőle. Imádom, főleg a Spirit Of The Nightot.

Zságer Balázs (Žagar, majdnem 1973-as évjárat)

 „Nekem ebből az évből messze a Dark Side Of The Moon a kedvencem, de tény, hogy ez nagyon jó év volt. A Dark Side egy elképesztő monumentália, és nagyon tetszik benne az, hogy nem félnek benne attól, hogy egy rész esetleg nagyon sokáig tart. A kedvenc lemezem a Pink Floydtól.”

Michael Gira (Swans)

 „Valószínűleg az Aladdin Sane volt a legjobb lemez ebben az évben, és a kedvencem róla a címadó dal. A Raw Powert is szeretem, de tök szarul szól. Szóval igen, az Aladdin Sane innen a kedvencem. El nem tudom mondani, hányszor hallgattam meg. Minimum több százszor. Elmerültem vele egy álomszerű világba, gyönyörű az egész.”

Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven, 1973-as évjárat)

 Az 1973-as felhozatalból számomra egyértelműen a Pink Floyd The Dark Side Of The Moonja a legfontosabb lemez. Noha jelentek meg azért ebben az évben más előadóknak is fontos lemezeik (pl. Iggy & The Stooges, The Who, New York Dolls, Tom Waits), számomra mégis a Floyd-lemez az, amelyikhez igazából kötődöm érzelmileg is. Ugyan vannak "okosok", akik fanyalognak a Dark Side-dal kapcsolatban, de aki a fülével és lelki nyitottsággal hallgatja, legyen az akár egy mai tizenötéves is, nem nagyon juthat más következtetésre, minthogy ez a lemez a rocktörténelem legfelső polcán található nem túl nagy számú alkotás közé tartozik azáltal, hogy a zenei-technikai tökéletességen, a tehetség zsenialitásán is túllépve olyan zene, ami azt a benyomást kelti, mintha ezt nem valakiknek a valamikor elkészített műve lenne, hanem mintha mindig is létezett volna, mint a föld a talpunk alatt. Egyébként már évek óta hiába keresem azt a német ismeretterjesztő dokumentumfilmet, aminek a Time volt a zenéje, és gyerekkoromban minden szombat reggel vártam, mint a Messiást, bár, ha belegondolok, lehet, hogy igazából csak a főcímzene miatt vártam annyira.

http://headliner.blog.hu/2013/05/31/negyven_es_annyi_1973_legjobb_lemezei_es_filmjei_1_resz