Egy közelmúltbeli szavazás kiderítette, hogy 1973 a poptörténet második legjobb éve volt 1967 után. A kerek negyvenéves jubileum apropóján összeszedjük a 25 legjobb lemezt (és a tíz legjobb filmet) – háromrészes összeállításunk első részében eljutunk 25-től 11-ig. A második rész már a top 10-é és neves zenészek kommentárjaié, a harmadikban pedig a legjobb filmeket tekintjük át.

25. George Harrison – Living In The Material World

A monumentális All Things Must Pass nagyszerű szólókarrierstart volt, és a két és fél évvel később megjelentetett Living... sem sikerült rosszul, ráadásul sokak szerint Harrison legjobb gitárszólói ezen az albumon hallhatóak. Ahogy már a lemezcím is sejteti, a téma sok esetben a piszkos anyagiak körül forog – a két fő inspirációt a bangladesi segélykoncert bevételének furcsa utóélete és a My Sweet Lorddal kapcsolatos plágiumper jelentette (utóbbiról szól a Sue Me Sue You Blues). Természetesen a spiritualitás is nagy hangsúllyal van jelen több jól sikerült szerzeményben (Give Me Love, The Lord That Loves The One), van egy kis odaszúrás Lennonéknak (Who Can See It), későbbi Oasis lemezcím ihletés (Be Here Now), a legjobb dal pedig vitathatatlanul a zongora alapú Try Some Buy Some, amit David Bowie 2003-ban feldolgozott Harrison emlékének adózva.

24. Bruce Springsteen – Greetings From Asbury Park, N.J.

1973 volt az az év, amikor felbukkant egy olyan énekes-dalszerző, aki kinézete alapján simán el tudott volna vegyülni a General Motors gyár munkásai között is. Az év első napjaiban kiadott Greetings... még nem kavart nagy vihart, csak a két évvel később hatalmasat robbanó Born To Run után kezdték el jobban felfedezni az emberek. A debüt persze még nem volt akkora dobás, mint néhány későbbi remekmű, de aki már akkor ismerte a Boss-t, az sejtette, hogy itt egy ígéretes karrier van kialakulóban. A kísérőzenészek a későbbi E Street Band tagjai, a zenei kínálat pedig még eléggé erősen merít Springsteen nagy elődjének, Bob Dylannek a munkásságából. Folkos beütésű dalok sorakoznak az albumon, melyek közül némiképp kilóg az utolsó pillanatban rögzített Blinded By The Light, amivel három évvel később a Manfred Mann’s Earth Band az amerikai lista élére repült.

23. Can – Future Days

A krautrock egyre nagyobb reneszánszát éli mostanában, és rengeteg fiatal zenész említi példaképei között a hetvenes évek német kísérletezőit – a legtöbbször a Cant. A pszichedelikus, avantgárd hatású, Stockhausen által is ihlett „dalokat” játszó Holger Czukay és társai már négy elborult lemezen voltak túl, amikor 73-ban megjelentették a Future Days-t. Az album mindössze négy tracket tartalmaz, melyek közül csak az enyhén slágeres Moonshake emlékeztet hagyományos popdalra a maga három perces időtartamával. A többi szerzemény fura effektekkel és néha hosszú csendszünetekkel tarkított ambient, a korábbi munkákhoz képest kicsit visszafogottabb hangvétellel. A csúcsmű természetesen a húszperces Bel Air, melynek meghallgatása szigorúan csak fülesen keresztül ajánlott.

22. New York Dolls – New York Dolls

A glamrock már épp túl volt a csúcson 1973-ban, amikor felbukkant egy New Yorki zenekar, amely egy kicsit máshogyan kezdte el játszani a glamet, és akkor még senki nem tudta, hogy ebből pár év múlva a punk rock születik meg. A Todd Rundgren producerkedésével felvett lemez a megjelenésekor még nem sok vizet zavart, pedig már ott voltak a Dolls jellegzetes védjegyei: Johnny Thunders protopunk gitárstílusa, David Johansen zaklatott éneke, na és a hiperneurotikus dalszövegek. Az egy évvel későbbi Too Much Too Soon után fel is oszlottak, pedig addigra már hírük eljutott az óceánon túlra is – egy bizonyos Steven Patrick Morrissey nevű manchesteri fiatalember ekkor már szinte bérelt helyet kapott az NME olvasói rovatában, annyi New York Dolls-t éltető levelet küldött a magazinnak.

21. Queen – Queen

Volt egy pár olyan elsőlemezes előadó ebben az évben, akik még nem váltották meg a világot, de később sikerült befutniuk, és ennek következtében a zenehallgatók felfedezték a korábbi munkáikat is. A Queennek is 1973-ban jelent meg az első lemeze, nem túl nagy visszhanggal, aminek az is lehetett az oka, hogy Freddie Mercuryékat ekkor még az „új Led Zeppelinként” próbálták eladni. Amire szinte semmi szükség nem volt, hiszen a Zep még javában alkotott, és kinek kell egy klón, ha ott van az eredeti. Az egy évvel később már komoly sikereket arató Queen ezen a lemezen – nyilván idő- és pénzhiány következtében – még kevesebbet varázsolt a stúdióban, de azért már felkerült a borítóra a hetvenes évek végéig védjegyként használt „nem használtunk szintetizátort” megjegyzés. A Liar összetettsége már egy kicsit megelőlegezi a későbbi megasláger Bohemian Rhapsodyt, a Seven Seas Of Rhye pedig már itt is szerepel, csak még ének nélkül.

20. T. Rex – Tanx

A hetvenes évek elején nem igazán létezett nagyobb popsztár Marc Bolannél, pedig rendkívül alacsony volt, és ekképp jól jött neki a magassarkú glam cipő. A T. Rexnek tucatnyi slágere jutott nagyon rövid idő alatt a brit top 10-be, sőt, négy dal meg sem állt az első helyig. Viszont mire a Tanx megjelent, már egy kicsit elpártoltak a rajongók a gitárosként sem utolsó énekestől, pedig egész jó kis album ez. A hangulat sötétebb, a dalok kevésbé slágeresek, ráadásul némi protopunk hatásokat itt is találhat a figyelmes hallgató, de mindez 73-ban nem bizonyult nyerő összetevőknek. Van némi soulos beütés is, ami a nagy kortárs és követő David Bowie-ra szintén hatással volt, legalább is sokan ennek a számlájára írják a Young Americans stílusváltását. Ezt követően pedig Bolant sajnos még jobban elkerülték a sikerek, 77-ben pedig halálos közúti balesetet szenvedett, két héttel a harmincadik születésnapja előtt.

19. John Lennon – Mind Games

Ez a lemez egy objektívabb listán nem biztos, hogy szerepelne, de ezen sorok bevallottan elfogult írója mégis kedveli a Mind Games-t; talán azért is, mert sokkal jobban sikerült, mint az egy évvel korábbi Some Time In New York City. Akárcsak Harrison esetében, úgy Lennonnál is ígéretesen indult a szólókarrier két nagyszerű lemezzel, melyet a Some Time... megtorpanása követett. A Mind Games dalait Lennon állítólag egy hét alatt írta, és az album elkészülése kapcsán fontos megemlíteni, hogy ekkor kezdődött az énekes másfél évig tartó, észvesztő tivornyákkal tarkított „elveszett hétvégéje”, vagyis ideiglenes különválása Yoko Onótól. Érdekes, hogy a címadó szám alapjai még a Beatles ideje alatt születtek, és igencsak pozitív töltetű dal, akárcsak az Intuition, melyben az „it’s good to be alive” sor is elhangzik. Ezek után Lennon már csak egy hagyományos szólólemezt vett fel  (Walls And Bridges), majd jött a visszatalálás Onóhoz, gyereknevelés, visszatérés, a többit meg tudjuk.

18. Roxy Music – Stranded

Bryan Ferry zenekara épp túl volt egy tagváltáson, ráadásul nem más hagyta el a zenekart, mint maga a zenemágus Brian Eno. A helyére Eddie Jobson érkezett, és a szintén ’73-ban kiadott For Your Pleasure (mely hamarosan, pár helyezéssel előbbre található) színvonalához képest a Stranded sem sikerült rosszabbul – ráadásul Enónak ez a kedvenc Roxy Music lemeze! Amíg ezen a listán több proto-punk előadó hallható, addig Ferryék a funkys Street Life-ban proto-diszkót játszanak, de ennek a lemeznek mégsem ez a legfontosabb darabja, hanem egyrészt a monumentális Psalm, másrészt a szintén nem rövid A Song For Europe. Hét helyezéssel feljebb szóba jött a plágium a Sue Me Sue You Blues című George Harrison szám kapcsán – na most ez a Roxy dal pont Harrison Beatles-klasszikusát, a While My Guitar Gently Weeps-et nyúlja, igencsak gazdagon. És ami a legérdekesebb: tudtunk szerint ebből a koppintásból semmilyen per nem lett.

17. Paul Simon – There Goes Rhymin’ Simon

A Simon & Garfunkel duó 1970-es feloszlását követően Paul Simon 1972-ben jelentetett meg először szólólemezt, és a címnélküli album a legkisebb mértékben sem meglepődő módon igazolta, hogy az ő munkáira érdemes odafigyelni a jövőben, Garfunkel meg jobb ha talál magának megint egy zseniális dalszerzőt (persze nem talált). Az 1973-as folytatás is egészen jól sikerült, és a kettes szám bűvkörébe került a listákon, ugyanis a két kislemezéhez (Kodachrome; Loves Me Like A Rock) hasonlóan az album is épphogy lemaradt a number one pozícióról Amerikában (a nagylemezlistán pont a Living In The Material World parancsolt megálljt neki). A szokásos folkos Simon eszköztár gospellel, jamaicai ritmusokkal és dixielanddel is bővül, és a lemezt ma valószínűleg a szólóéletmű legjobb darabjaként emlegetnénk, ha nem jött volna két évvel később a Still Crazy After All Years, 1986-ban meg a Graceland.

16. Bruce Springsteen – The Wild, The Innocent & The E Street Shuffle

És akkor a Főnök második lemeze ezen a listán: mindössze nyolc hónappal a Greetings... után már érkezett is a következő album, és jobban is sikerült az elődjénél, csak a lemezvásárlók maradtak eléggé közönyösek (egészen 1975-ig). Mindössze hét dalt tartalmaz, és a debüt dylanesebb, folkosabb hangvétele után itt már előjönnek a később Springsteen védjegyévé váló heartland rock jellegzetességei, sőt, még némi funky is becsúszik, de ezzel semmi baj nincs. A két csúcspont a Dylan melletti másik nagy előkép, Van Morrison hatása alatt született 4th Of July Asbury Park (Sandy), illetve a tiltott szerelemről éneklő Rosalita (Come Out Tonight), mely aztán hatalmas koncertfavorittá avanzsált. És ha már a monstre Springsteen koncerteknél tartunk: a Boss és zenekara az egész albumot előadta egy 2009-es Madison Square Garden-beli fellépésen.

15. Black Sabbath – Sabbath Bloody Sabbath

Egy neves magyar popújságíró szerint a Black Sabbath-nek csak az első négy lemezét szabad meghallgatni, de ne legyünk szigorúak, a Sabbath Bloody Sabbath-be is szorult még jó adag kreativitás (sőt, a két évvel későbbi Sabotage sem veszett ügy). Amikor nekiálltak ennek az albumnak, a zenészek már olyan narkomán fázisba értek, hogy valószínűleg kamionnal szállították nekik a drogokat, úgyhogy nem indultak könnyen a munkálatok. A kezdeti Los Angeles-i bénázások után átmentek Angliába, és egy vidéki kastély dohos pincéjében végre elkezdett jönni az ihlet. Ráadásul felbukkant egy váratlan vendég: Rick Wakeman, a nem éppen műfajrokon Yes billentyűse, akivel Ozzy Osbourne nem sokkal korábban barátkozott össze. Talán ennek köszönhetően is a Sabbath Bloody Sabbath a zenekar legprogosabb lemeze, szintetizátorral, vonósokkal és akusztikus gitárokkal, de aki a jól bevált doom riffekre vágyik, az is megkapja a magáét.

14. Alice Cooper – Billion Dollar Babies

Aki esetleg csak a Poisont vagy a Hey Stoopidot ismeri Alice Coopertől, annak meglepő lehet a hír, hogy a horrormester a hetvenes évek első felében még egészen más műfajokban utazott, legalábbis zeneileg. Azért a témák közé már ekkor is befért a nekrofília és egyéb válogatott ocsmányságok, egyes felvételek pedig egy üvegházban (!) készültek. A producer az a Bob Ezrin volt, aki ekkortájt bontogatta szárnyait (lesz még ezen a listán az ő közreműködésével elkészített lemez), később pedig a Pink Floyd The Walljával emelkedett végleg a producerelitbe. Az albumot kísérő turné során kóstolt bele a Vincent Furnier néven anyakönyvezett művész a valódi horrorshow-ba – a kellékek között szerepelt egy gigantikus méretű fogorvosi fúró, egy műtőágy, számos henteseszköz és ipari mennyiségű művér. Persze egy olyan albumhoz, amelynek a záródala az I Love The Dead címre van keresztelve, dukál az ilyen körítés.

13. Roxy Music – For Your Pleasure

Bruce Springsteen mellett a másik duplázó ezen a listán Bryan Ferry zenekara. Mint említettük, ez volt az utolsó Roxy lemez, amin Brian Eno szerepelt, és ennek következtében kísérletezőbb hangulatú is, mint a Stranded. A karrier későbbi alakulása tekintetében egy kicsit furcsán hat néha Ferry hanghordozása, főleg, amikor rezegteti a hangszálait, de szerencsére jók a számok annyira, hogy ezen túllépjen az ember. A lemez tele van klasszikusokkal: a Do The Strand, a Beauty Queen, az Editions Of You és az In Every Dream Home A Heartache hamar klasszikusokká váltak, a Bogus Man meg egy igazi krautrock szörnyeteg. Érdekesség, hogy a borítón Ferry akkori barátnője, a később sikeres énekesnővé váló, androgün Amanda Lear látható, a címadó záródalban pedig az akkor még nem Oscar-díjas színésznő, Judi Dench is dumál egy kicsit.

12. Stevie Wonder – Innervisions

Amikor az ember egy régi lemezt meghallgat, mindig érdemes megpróbálni valahogy azt, hogy a zenét az adott korban elhelyezzük. Persze manapság már elképzelni is nehéz, hogy mennyire újszerűen hathatott a Higher Ground 73-ban – nem is csoda, hogy a Red Hot Chili Peppers később szintén slágert csinált belőle. Stevie Wonder Magyarországon sajnos a félreismert művészek közé tartozik, az „Ádzseszkó” miatt (amiért a Pop csajok satöbbi című könyvben/filmben is megkapja a magáét), pedig fiatalabb korában jobbnál jobb lemezeket csinált. Ilyen volt az Innervisions is. Igazi one-man-show, ami itt hallható, több dalban (pl. a Higher Groundban) csak ő szerepel, a zenészei legjobb esetben is csak statisztaszerepig jutnak. Az album nem éppen vidám témákat vet fel, Wonder énekel a kábítószerekről és a társadalmi egyenlőtlenségekről is, a fent említett nagy sláger mellett pedig olyan további klasszikusokat tartalmaz, mint a Living For The City, a Too High és a Don’t You Worry ’Bout A Thing.

11. Genesis – Selling England By The Pound

Patrick Bateman abszolút nem értene egyet velem, de a Genesis Peter Gabriel kiválása és Phil Collins hatalomátvétele előtt csinált egészen jó dolgokat. Sokan a 74-es The Lamb Lies Down On Broadway-t tartják a csúcsműnek, de a Selling England By The Pound rövidsége és összeszedettsége miatt sokkal élvezhetőbb (a gitáros Steve Hackett szerint is ez a zenekar legjobban sikerült munkája). Pozitív értelemben vett, viszonylag kevés dicsekvő szólót tartalmazó progműről van szó, melyen egymást váltják a komplex, hosszú szimfóniák (Dancing With The Moonlit Knight, Firth Of Fifth, The Battle Of Epping Forest, The Cinema Show), és a rövid, könnyebben befogadható darabok – az I Know What I Like ráadásul a Genesis első popslágere lett. Amúgy nem igazán tartozik ide, de megfigyeltétek, hogy az 1986-os Invisible Touch klipjében a 35 körül járó Collins-ék legalább ötvennek néznek ki?