Soha nem gondoltam, hogy valaha egyszer kimondom vagy leírom: egy egyáltalán nem szar Michael Bay filmben Dwayne Johnson teljesen korrekt alakítást nyújt.
Kezdjük egy filmfolgalmazási mérföldkővel, a Pain & Gain ugyanis semmilyen magyar címet nem kapott. Pedig nem nehéz elképzelni, amikor a címadási értekezetlen a kollegák előálltak a különböző ötletekkel: valószínűleg voltak opciók az eredetire kicsit hasonlítani próbáló szójátékokra (Nyelj & nyerj; Gyúrj & kúrj; Feszíts, ne veszíts), elcsépelt szókapcsolatokra (Súlyos arcok; A törvénnyel szemben), alcímes értelmetlenségek (Pain & Gain – Emberrablók izomból) és a szokásos háromszavas sületlenségek (Koksz, kondi, túszejtés).
Egy másik filmtörténelmi pillanat pedig az, hogy Michael Bay 25 millió dollárból forgatott filmet, amire az első Bad Boys óta nem adódott példa, és azért az nem ma volt. Azóta pedig emberünk a hiperlátványos és hiperzajos hulladékkészítés alapemberévé vált – aszteroidát szabadított a Földre, rekreálta a Pearl Harbori támadást és filmvászonra vitte a transformereket. Sok értelem ezekbe az alkotásokba nem szorult (az Armageddon ráadásul ezen sorok írójának a legesleggyűlöltebb filmje), és amikor Bay kivételesen valami eszesebb történettel próbálkozott (lásd A sziget című sci-fijét), már jött is a bukta. Éppen ezért nagyon nehéz, mondhatni lehetetlen volt előítéletek nélkül beülni a Pain & Gainre, így viszont sokkal kellemesebb a meglepetés.
Az egyik mellbevágó újdonság, hogy a 48 éves rendező hatalmas költségvetés és sokkoló speciális effektusok nélkül is képes filmet csinálni, ráadásul egy ilyen fekete vígjátékban sokkal több jópofa trükköt bemutathat. A kameramozgatás időnként kifejezetten bravúros (leginkább abban a jelenetben, amikor egy lyukon keresztül megy ki-be a kamera, és időnként egy üzleti tárgyalást, máskor a pár szobával odébb zajló ökörködést látjuk), ezenkívül Bay megenged magának olyan húzásokat is, mint a film vége előtt nem sokkal felbukkanó „Ez még mindig egy igaz történet” kiírás. Szintén jó ötlet, hogy a monológokat mindig valamelyik más szereplő mondja, és ezzel el is érkeztünk az egész jól sikerült színészválasztáshoz. Mark Wahlbergről már régóta lehet tudni, hogy ügyesen ábrázol félművelt suttyókat, viszont Dwayne Johnsonról most derül ki először, hogy nem Steven Seagal izmosabb kiadása. Abszolút megbízhatóan hozza az egyre jobban visszaeső drogos testépítő figuráját, és bármilyen meglepő, de meg tudja nevettetni az embert – főleg abban a jelenetben, amikor Wahlberg el kezdi szervezni lopott otthona kertjében a polgárőrséget.
Többen is felrótták a filmnek, hogy a vége felé felbukkanó Ed Harris karakterét leszámítva nincs benne szimpatikus szereplő (a Tony Shalhoub alakította áldozat sem az, még mennyire nem), de azért valahogy sikerült úgy összehozni a filmet, hogy a túszejtők ne tűnjenek benne túlságosan utálhatónak. Én személy szerint csak egy karakterrel nem voltam kibékülve: nem bánnám, ha a Tökéletes hang című filmben lényegében ugyanezt a karaktert hozó Rebel Wilson vagy változtatna a mimikáján és hanghordozásán, vagy másik állás után nézne. De ez persze nem nagy baj, szerencsére ő sem rontja le túlságosan a Pain & Gaint, ami egy leírt rendező váratlan megtáltosodása, tele tragikomikus jelenetekkel, és jó pár olyan beszólással, amik nagy valószínűséggel szállóigékké válnak.
●●●●●●●○○○
Pain & Gain; USA, 2013; rendezte: Michael Bay; főszereplők: Mark Wahlberg, Dwayne Johnson, Anthony Mackie, Tony Shalhoub, Ed Harris, Bar Paly, Rebel Wilson; gyártó: Paramount Pictures; forgalmazó: ; amerikai bemutató: 2013. április 26., magyarországi premier: 2013. augusztus 1.
