Kezdjük egy kis mérgelődéssel: egy ideje már mindig a legfelső sor szélére veszek jegyet, hogy minél kevesebb legyen a zavaró elem, erre huszonöt perces késéssel (amibe nem számoltam bele a 10-15 perces trailer- és reklámblokkot) betéblábol egy csávó, és amint leül mellém, nekiáll a telefonján facebookozni. Amit aztán a film végéig művel, még az akciójelenetek alatt is.
Valahol persze nem hibáztatom a bunkóját, mert a Superman mítosz megint nem kapott a képregényhez méltó mozgóképes interpretációt. A Christopher Reeve filmeknek még akkori szemmel nézve is bénák voltak az effektjei, a 2006-os Superman visszatér túl melankolikusra sikeredett, ezúttal meg a forgatókönyvvel vannak jelentős gondok, ami azért is furcsa, mert a szkriptért részben a szuperhősös témához korábban ügyesen nyúló Christopher Nolan felelt. De hát a Clark Kent mitológiában korábban elvérzett már nem egy jónevű rendező: Richard Donnert, Richard Lestert és Bryan Singert most éppen Zack Snyder követi a sorban, márpedig a Watchmen - Az őrzők láttán az ember azt hihette volna, hogy az Acélember is egy kellemesen elborult, önironikus parádé lesz, mindenféle színészek jutalomjátékaival. Igen ám, de Snydernek azóta volt még egy filmje Sucker Punch - Álomháború címmel, aminek a fényében az aktuális kudarc már nem is annyira meglepő.
Aki eddig nem igazán rajongott a szuperhősös filmekért (például én), az most sem fogja értékelni az amerikai képregényhagyományok legfontosabb mozgatórugóját, vagyis hogy a főhős röpködni tud - akár saját tehetségéből, akár fura bigyók segítségével. Ahogy David Carradine is megfogalmazta a Kill Billben (miközben idegesítően modorosan készített szendvicset): Clark Kent az egyetlen olyan szuperhős, akinek a hétköznapi megjelenése a kamu, hiszen, mint tudjuk, egy másik bolygóról érkezett. A sci-fiket gyakran szidják azért, mert a földönkívüliek túlságosan hasonlítanak az emberekre, legfeljebb mindig csak rondábbak. Superman viszont végképp teljesen humanoid, és csak annyi különbözteti meg őt az átlagemberektől, hogy repül, meg túlél, meg életet ment. Nem is csoda, ha a filmben éppen a 33. életévénél jár.
A forgatókönyvvel alapvetően az a baj, hogy a fordulatai vagy nevetségesek, vagy sablonosak, és hiába jók az akciójelenetek, ha az egész úgy van összeollózva különböző sci-fikből és akciófilmekből. A Michael Fassbenderre hasonlító Henry Cavill inkább csak fizikailag hozza a karaktert, a többi színész pedig nem mindig a legjobb választás - Diane Lane túl fiatal Kent nevelőanyjának, Amy Adams túl öreg Lois Lane-nek (összesen kilenc év van a két színésznő közt), Russell Crowe Qui-Gon Jinnként bölcselkedik, Michael Shannon meg beszédhibás és csak vicsorog. Egyedül Kevin Costner karakterében van potenciál, de ő meg túl kevés játékidőt kap. Ennél több szót nem is érdemel az Acélember, és senki nem lepődik meg, hogy a megtekintése kábé annyira bizonyul tartalmasnak, mint a közben elfogyasztott popcorn. Azért egy pozitívum van, és ezzel véget ér a szuperhősök divatjának legkellemetlenebb vonulata: a piros alsónadrág immáron nem a ruhán kívül található.
●●●●●○○○○○
