Amikor Paul McCartney pont tíz éve itt volt Budapesten, épp a 61. születésnapja felé tartott, és kiváló formának örvendett, de azért tíz év még neki is sok idő, gondoltam én. Hát egy nagy fenét – sikerült rámcáfolnia, és a kortárs Rolling Stones mellett ő bizonyítja a leghitelesebben, hogy a rockandroll korhatárát megint csak kijjebb kell tolni egy pár évvel. Vagy évtizeddel.
Az öreg nem gyakran jár erre, Bécsben is ez csak a negyedik koncertje, ami a város státuszát tekintve meglehetősen alacsony szám (összevetésképp: a Stones már nyolcszor fordult meg sógoréknál), és mivel 2003-ban Budapesten döbbenetes módon nem kelt el az összes jegy, talán nem volt nagy merészség kimondani, hogy most jár utoljára a közelünkben, és nem kéne hihagyni a valószínűleg utolsó lehetőséget. A hajlott életkor miatt azért még mindig voltak kétségek, és többen is azt kérdezték, hogy van-e még értelme elmenni egy ilyen idős zenész koncertjére. A válasz: naná, ember, mint állat.
Tíz év alatt a setlista is sokat változik; oké, persze megmaradnak a kihagyhatatlan klasszikusok, de kikerülnek a késői McCartney dalok, és jön be helyettük több Wings szám és még több Beatles. Az 1982 utáni korszakot csak egy dal képviseli, a My Valentine, az is úgymond az aktuális tavalyi albumról, és a Natalie Portmant és Johnny Deppet is felvonultató videóval a vásznon ez a darab sem lóg ki nagyon a klasszikusok közül. A többi 39 (!) szám pedig maga a poptörténelem, még ha a Wings slágerei nem is aratnak akkora ovációt, leszámítva mondjuk az örök favorit Band On The Runt és a Rammstein-mértékű pirotechnikával kísért Live And Let Die-t. A többi hetvenes évekbeli számmal sincs amúgy nagy gond, nekem például személyes kedvencem a Let Me Roll It, aminek a végébe Macca és a két gitáros (akik közül az egyik Steven Tyler szőkített kiadásának tekinthető) még a Foxy Lady riffjét is belecsempészi. És ha már a kísérőzenészeknél tartunk: a zenekart ugyanazok alkotják, mint tíz éve, halálprecíz mindenki, a vokális rész különösen erős, főleg a dobosként sem utolsó, pufók Abe Laboriel részéről. Szükség is van az énekhangjukra, na nem mintha Sir Paul rossz formában lenne, és szerencsére az And I Love Hert leszámítva minden dalt tisztességesen énekel végig.
A lényeg természetesen az, hogy milyen Beatles számok hangzanak el, főleg abból a szempontból, hogy mi a különbség a 10 évvel ezelőtti bulihoz képest. Az Eight Days A Week helyett lehet, hogy jobb lett volna a Paperback Writert nyitószámnak választani, és az is furcsa, hogy a Sgt. Peppert mindössze két kevésbé jelentős dal, a Lovely Rita és a Being For The Benefit Of Mr Kite képviseli – igaz, hogy főleg az utóbbi zseniálisan lett átültetve a koncertszínpadra. A Your Mother Should Know és a Day Tripper kellemes meglepetés, az Ob-La-Di Ob-La-Da és az All Together Now már kevésbé, de a közönség szinte ezeknek örül a legjobban. A popújságírók kedvence viszont a Helter Skelter, ami 2004 óta van műsoron – ebben a punk- és metalelőd számban már akkora a zúzás, hogy az öregek otthonában egy darabig még mindig nem kell szállást foglalni Maccának.
Ezen felül pedig jönnek a jól bevált, életfogytiglani klasszikusok, amiknek a felcsendülése már nem csak zenei, hanem egyben spirituális élményt okoz. Mindenki kilóra meg van véve, de nem rossz értelemben, és a Hey Jude-ot lezáró ná-ná-názásba talán meg Chuck Norris és Darth Vader sem szégyellne beszállni. Szerencsére azért nem ez a záróattrakció: az Abbey Road végéről ismert Golden Slumbers / Carry That Weight / The End triásznál nincs tökéletesebb befejezés, a hipnotizált tömeg pedig kollektív vigyorba meredve özönli el a merchandise pultokat és az U2-t. Eufória van, pontszám most nincs, mert hát mégis csak hogy jönnék én ahhoz, hogy leosztályozok egy ilyen csávót?
(Fotó: Lolka)
