Soha nem gondoltam, hogy valaha egyszer kimondom vagy leírom: egy egyáltalán nem szar Michael Bay filmben Dwayne Johnson teljesen korrekt alakítást nyújt.

Kezdjük egy filmfolgalmazási mérföldkővel, a Pain & Gain ugyanis semmilyen magyar címet nem kapott. Pedig nem nehéz elképzelni, amikor a címadási értekezetlen a kollegák előálltak a különböző ötletekkel: valószínűleg voltak opciók az eredetire kicsit hasonlítani próbáló szójátékokra (Nyelj & nyerj; Gyúrj & kúrj; Feszíts, ne veszíts), elcsépelt szókapcsolatokra (Súlyos arcok; A törvénnyel szemben), alcímes értelmetlenségek (Pain & Gain – Emberrablók izomból) és a szokásos háromszavas sületlenségek (Koksz, kondi, túszejtés).

Egy másik filmtörténelmi pillanat pedig az, hogy Michael Bay 25 millió dollárból forgatott filmet, amire az első Bad Boys óta nem adódott példa, és azért az nem ma volt. Azóta pedig emberünk a hiperlátványos és hiperzajos hulladékkészítés alapemberévé vált – aszteroidát szabadított a Földre, rekreálta a Pearl Harbori támadást és filmvászonra vitte a transformereket. Sok értelem ezekbe az alkotásokba nem szorult (az Armageddon ráadásul ezen sorok írójának a legesleggyűlöltebb filmje), és amikor Bay kivételesen valami eszesebb történettel próbálkozott (lásd A sziget című sci-fijét), már jött is a bukta. Éppen ezért nagyon nehéz, mondhatni lehetetlen volt előítéletek nélkül beülni a Pain & Gainre, így viszont sokkal kellemesebb a meglepetés.

Az egyik mellbevágó újdonság, hogy a 48 éves rendező hatalmas költségvetés és sokkoló speciális effektusok nélkül is képes filmet csinálni, ráadásul egy ilyen fekete vígjátékban sokkal több jópofa trükköt bemutathat. A kameramozgatás időnként kifejezetten bravúros (leginkább abban a jelenetben, amikor egy lyukon keresztül megy ki-be a kamera, és időnként egy üzleti tárgyalást, máskor a pár szobával odébb zajló ökörködést látjuk), ezenkívül Bay megenged magának olyan húzásokat is, mint a film vége előtt nem sokkal felbukkanó „Ez még mindig egy igaz történet” kiírás. Szintén jó ötlet, hogy a monológokat mindig valamelyik más szereplő mondja, és ezzel el is érkeztünk az egész jól sikerült színészválasztáshoz. Mark Wahlbergről már régóta lehet tudni, hogy ügyesen ábrázol félművelt suttyókat, viszont Dwayne Johnsonról most derül ki először, hogy nem Steven Seagal izmosabb kiadása. Abszolút megbízhatóan hozza az egyre jobban visszaeső drogos testépítő figuráját, és bármilyen meglepő, de meg tudja nevettetni az embert – főleg abban a jelenetben, amikor Wahlberg el kezdi szervezni lopott otthona kertjében a polgárőrséget.

Többen is felrótták a filmnek, hogy a vége felé felbukkanó Ed Harris karakterét leszámítva nincs benne szimpatikus szereplő (a Tony Shalhoub alakította áldozat sem az, még mennyire nem), de azért valahogy sikerült úgy összehozni a filmet, hogy a túszejtők ne tűnjenek benne túlságosan utálhatónak. Én személy szerint csak egy karakterrel nem voltam kibékülve: nem bánnám, ha a Tökéletes hang című filmben lényegében ugyanezt a karaktert hozó Rebel Wilson vagy változtatna a mimikáján és hanghordozásán, vagy másik állás után nézne. De ez persze nem nagy baj, szerencsére ő sem rontja le túlságosan a Pain & Gaint, ami egy leírt rendező váratlan megtáltosodása, tele tragikomikus jelenetekkel, és jó pár olyan beszólással, amik nagy valószínűséggel szállóigékké válnak.

●●●●●●●○○○

Pain & Gain; USA, 2013; rendezte: Michael Bay; főszereplők: Mark Wahlberg, Dwayne Johnson, Anthony Mackie, Tony Shalhoub, Ed Harris, Bar Paly, Rebel Wilson; gyártó: Paramount Pictures; forgalmazó: ; amerikai bemutató: 2013. április 26., magyarországi premier: 2013. augusztus 1.

Amikor Paul McCartney pont tíz éve itt volt Budapesten, épp a 61. születésnapja felé tartott, és kiváló formának örvendett, de azért tíz év még neki is sok idő, gondoltam én. Hát egy nagy fenét – sikerült rámcáfolnia, és a kortárs Rolling Stones mellett ő bizonyítja a leghitelesebben, hogy a rockandroll korhatárát megint csak kijjebb kell tolni egy pár évvel. Vagy évtizeddel.

Az öreg nem gyakran jár erre, Bécsben is ez csak a negyedik koncertje, ami a város státuszát tekintve meglehetősen alacsony szám (összevetésképp: a Stones már nyolcszor fordult meg sógoréknál), és mivel 2003-ban Budapesten döbbenetes módon nem kelt el az összes jegy, talán nem volt nagy merészség kimondani, hogy most jár utoljára a közelünkben, és nem kéne hihagyni a valószínűleg utolsó lehetőséget. A hajlott életkor miatt azért még mindig voltak kétségek, és többen is azt kérdezték, hogy van-e még értelme elmenni egy ilyen idős zenész koncertjére. A válasz: naná, ember, mint állat.

Tíz év alatt a setlista is sokat változik; oké, persze megmaradnak a kihagyhatatlan klasszikusok, de kikerülnek a késői McCartney dalok, és jön be helyettük több Wings szám és még több Beatles. Az 1982 utáni korszakot csak egy dal képviseli, a My Valentine, az is úgymond az aktuális tavalyi albumról, és a Natalie Portmant és Johnny Deppet is felvonultató videóval a vásznon ez a darab sem lóg ki nagyon a klasszikusok közül. A többi 39 (!) szám pedig maga a poptörténelem, még ha a Wings slágerei nem is aratnak akkora ovációt, leszámítva mondjuk az örök favorit Band On The Runt és a Rammstein-mértékű pirotechnikával kísért Live And Let Die-t. A többi hetvenes évekbeli számmal sincs amúgy nagy gond, nekem például személyes kedvencem a Let Me Roll It, aminek a végébe Macca és a két gitáros (akik közül az egyik Steven Tyler szőkített kiadásának tekinthető) még a Foxy Lady riffjét is belecsempészi. És ha már a kísérőzenészeknél tartunk: a zenekart ugyanazok alkotják, mint tíz éve, halálprecíz mindenki, a vokális rész különösen erős, főleg a dobosként sem utolsó, pufók Abe Laboriel részéről. Szükség is van az énekhangjukra, na nem mintha Sir Paul rossz formában lenne, és szerencsére az And I Love Hert leszámítva minden dalt tisztességesen énekel végig.

A lényeg természetesen az, hogy milyen Beatles számok hangzanak el, főleg abból a szempontból, hogy mi a különbség a 10 évvel ezelőtti bulihoz képest. Az Eight Days A Week helyett lehet, hogy jobb lett volna a Paperback Writert nyitószámnak választani, és az is furcsa, hogy a Sgt. Peppert mindössze két kevésbé jelentős dal, a Lovely Rita és a Being For The Benefit Of Mr Kite képviseli – igaz, hogy főleg az utóbbi zseniálisan lett átültetve a koncertszínpadra. A Your Mother Should Know és a Day Tripper kellemes meglepetés, az Ob-La-Di Ob-La-Da és az All Together Now már kevésbé, de a közönség szinte ezeknek örül a legjobban. A popújságírók kedvence viszont a Helter Skelter, ami 2004 óta van műsoron – ebben a punk- és metalelőd számban már akkora a zúzás, hogy az öregek otthonában egy darabig még mindig nem kell szállást foglalni Maccának.

Ezen felül pedig jönnek a jól bevált, életfogytiglani klasszikusok, amiknek a felcsendülése már nem csak zenei, hanem egyben spirituális élményt okoz. Mindenki kilóra meg van véve, de nem rossz értelemben, és a Hey Jude-ot lezáró ná-ná-názásba talán meg Chuck Norris és Darth Vader sem szégyellne beszállni. Szerencsére azért nem ez a záróattrakció: az Abbey Road végéről ismert Golden Slumbers / Carry That Weight / The End triásznál nincs tökéletesebb befejezés, a hipnotizált tömeg pedig kollektív vigyorba meredve özönli el a merchandise pultokat és az U2-t. Eufória van, pontszám most nincs, mert hát mégis csak hogy jönnék én ahhoz, hogy leosztályozok egy ilyen csávót?

(Fotó: Lolka)

Kezdjük egy kis mérgelődéssel: egy ideje már mindig a legfelső sor szélére veszek jegyet, hogy minél kevesebb legyen a zavaró elem, erre huszonöt perces késéssel (amibe nem számoltam bele a 10-15 perces trailer- és reklámblokkot) betéblábol egy csávó, és amint leül mellém, nekiáll a telefonján facebookozni. Amit aztán a film végéig művel, még az akciójelenetek alatt is.

Valahol persze nem hibáztatom a bunkóját, mert a Superman mítosz megint nem kapott a képregényhez méltó mozgóképes interpretációt. A Christopher Reeve filmeknek még akkori szemmel nézve is bénák voltak az effektjei, a 2006-os Superman visszatér túl melankolikusra sikeredett, ezúttal meg a forgatókönyvvel vannak jelentős gondok, ami azért is furcsa, mert a szkriptért részben a szuperhősös témához korábban ügyesen nyúló Christopher Nolan felelt. De hát a Clark Kent mitológiában korábban elvérzett már nem egy jónevű rendező: Richard Donnert, Richard Lestert és Bryan Singert most éppen Zack Snyder követi a sorban, márpedig a Watchmen - Az őrzők láttán az ember azt hihette volna, hogy az Acélember is egy kellemesen elborult, önironikus parádé lesz, mindenféle színészek jutalomjátékaival. Igen ám, de Snydernek azóta volt még egy filmje Sucker Punch - Álomháború címmel, aminek a fényében az aktuális kudarc már nem is annyira meglepő.

Aki eddig nem igazán rajongott a szuperhősös filmekért (például én), az most sem fogja értékelni az amerikai képregényhagyományok legfontosabb mozgatórugóját, vagyis hogy a főhős röpködni tud - akár saját tehetségéből, akár fura bigyók segítségével. Ahogy David Carradine is megfogalmazta a Kill Billben (miközben idegesítően modorosan készített szendvicset): Clark Kent az egyetlen olyan szuperhős, akinek a hétköznapi megjelenése a kamu, hiszen, mint tudjuk, egy másik bolygóról érkezett. A sci-fiket gyakran szidják azért, mert a földönkívüliek túlságosan hasonlítanak az emberekre, legfeljebb mindig csak rondábbak. Superman viszont végképp teljesen humanoid, és csak annyi különbözteti meg őt az átlagemberektől, hogy repül, meg túlél, meg életet ment. Nem is csoda, ha a filmben éppen a 33. életévénél jár.

A forgatókönyvvel alapvetően az a baj, hogy a fordulatai vagy nevetségesek, vagy sablonosak, és hiába jók az akciójelenetek, ha az egész úgy van összeollózva különböző sci-fikből és akciófilmekből. A Michael Fassbenderre hasonlító Henry Cavill inkább csak fizikailag hozza a karaktert, a többi színész pedig nem mindig a legjobb választás - Diane Lane túl fiatal Kent nevelőanyjának, Amy Adams túl öreg Lois Lane-nek (összesen kilenc év van a két színésznő közt), Russell Crowe Qui-Gon Jinnként bölcselkedik, Michael Shannon meg beszédhibás és csak vicsorog. Egyedül Kevin Costner karakterében van potenciál, de ő meg túl kevés játékidőt kap. Ennél több szót nem is érdemel az Acélember, és senki nem lepődik meg, hogy a megtekintése kábé annyira bizonyul tartalmasnak, mint a közben elfogyasztott popcorn. Azért egy pozitívum van, és ezzel véget ér a szuperhősök divatjának legkellemetlenebb vonulata: a piros alsónadrág immáron nem a ruhán kívül található.

●●●●●○○○○○

Összeállításunk első részében eljutottunk 25-től 11-ig, most pedig bemutatjuk 1973 tíz legjobb lemezét, melyek között szerepelnek akkor már nagynevű, befutott zenekarok, és abban az évben a világhírnév felé induló előadók albumai is. A végén megszólaltatunk egy pár hazai és külföldi zenészt, akik elmondják, hogy nekik mely kerekeken negyven évvel ezelőtt készült LP-k tetszenek a legjobban. Nemsokára majd jön a trilógia záródarabja is, a legjobb filmekkel.

10. The Rolling Stones – Goats Head Soup

Ha egy zenekar két olyan lemezen van túl, mint a Sticky Fingers és az Exile On Main St., akkor nehéz megint felnőni a feladathoz, de a Stones-nak mégis majdnem sikerült. A rendkívül hülye című Goats Head Soup nem zseniális lemez (azok a fentiek), hanem szimplán csak jó, persze simán helye van 1973 legjobb albumai között. Ez volt Jimmy Miller producer utolsó munkája a zenekarral, ugyanis nem bírta már tartani a lépést Jaggerrékkel, főleg ami a drogfogyasztást illeti. És ha már a narkó: abból Jamaicán is volt bőven, ugyanis javarészt itt vették fel a lemezt, mivel Keith Richards-öt majdnem mindegyik országból kiutasították már. A hangulat egy kicsit elborultabb a megszokottnál, főleg az olyan dalokban, mint a Winter és a Dancing With Mr D – a D természetesen a ’death’ szót takarja. A 100 Years Ago az öregedésről szól (a két glimmer twin, Jagger és Richards ebben az évben töltötte be a 30-at, a minden fiatal zenész által rettegett életkort), a Coming Down Again egy kicsit a négy éve meghalt Brian Jones-ra tekint vissza, a Doo Doo Doo Doo (Heartbreaker) pedig arról az esetről szól, amikor New Yorki rendőrök lelőttek egy tízéves fiút. A leghíresebb dal természetesen az Angie (vagyis Éndzse), ami egyébként nem David Bowie feleségéről vagy Angie Dickinsonről szól, hanem igazából senkiről, de azért Angela Merkelnek volt pofája engedély nélkül kampányolni vele 2005-ben.

9. Paul McCartney & Wings – Band On The Run

George Harrisonnal és John Lennonnal ellentétben Macca szólókarrierje nem indult annyira parádésan, de csak idő kérdése volt, amíg magára talál. 1971-ben megalapította új zenekarát, a Wings-t, azonban a zenekar neve még nem csengett túl jól, éppen ezért az első album, a Wild Life nagyon gyengén fogyott. A folytatás (Red Rose Speedway) már Paul McCartney & Wings néven jelent meg, és máris javultak a lemezeladások, csak a színvonal nem nagyon emelkedett. Azért a két album között kiadott James Bond betétdal, a Live And Let Die már éreztette, hogy jó dolgok vannak készülőben, de nem sokon múlt, hogy mégis máshogy alakuljanak az események. Mivel McCartney már unta egy kicsit Londont, körbenézett, hogy hol van még stúdiója az EMI-nak, és a számára legegzotikusabbnak tűnő helyre, a nigériai Lagos-ba vezényelte zenekarát. Itt aztán eléggé viszontagságos körülmények fogadták őket, egy alkalommal még kést is fogtak rájuk, ellopták a demóikat és dalszövegeiket, Fela Kuti pedig plágiummal vádolta meg őket. Márpedig a Band On The Runon semmilyen afrikai hatás nincs, van viszont jó pár remekbe szabott dal, melyeket az öreg még ma is játszik; ilyen például a bombasztikus Jet, az erősen riffközpontú Let Me Roll It és a zenekar afrikai viszontagságait megéneklő címadó dal. A Band On The Run McCartney legjobb poszt-Beatles lemeze, melynek borítóján Christopher ’Saruman’ Lee is szerepel.

8. Mike Oldfield – Tubular Bells

Nagyot néztek azok, akik 1970-ben elmentek Kevin Ayers akkori zenekarának, a Whole Worldnek a koncertjeire, ugyanis az ex-Soft Machine sztár mögött egy tizenhét éves fiú basszusgitározott, nem is akárhogy. Aki aztán nekiállt megalkotni egy komplett, összefüggő szimfóniát, úgy, hogy szinte az összes, vagyis több tucatnyi hangszeren ő játszott. A tinédzser csodagyerek addig kopogtatott Richard Branson ajtaján, mígnem az kinyílt, így aztán a Tubular Bells lett a későbbi multimilliárdos akkor induló lemezcégének, a Virginnek az első kiadványa, és majdnem napra pontosan Oldfield huszadik születésnapján került a lemezboltokba. Megérte a kockázatot, mert rögtön többmillió példányban kelt el, pedig mindössze két felvétel található rajta; igaz, a rövidebb is több mint 23 percig tart. Ami a legdöbbenetesebb az egészben, hogy az állítólagos csodagyerekről hamar kiderült, hogy mégsem az – későbbi munkáinak színvonala meg sem közelítik a debütét. Eleinte rühellte is, hogy mindenki a Tubular Bells-szel azonosítja, és a váltás érdekében a nyolcvanas években nekiállt a slágergyártásnak is vendégénekesekkel, de aztán belenyugodott a megváltoztathatatlanba. A TB-nek azóta számtalan újrakiadása/folytatása/verziója született, legutóbb a londoni olimpia nyitóünnepségén hallhattunk belőle részleteket, pont a mester előadásában. Ja, és ne feledjük, hogy az Ördögűző című filmben is hallhatóak belőle részletek.

7. The Who – Quadrophenia

Nem csoda, ha a ’rockopera’ szó hallatán sokaknak hideglelése lesz, márpedig a műfaj úttörői, a Who, megmutatták, hogy a komplett történetet elmesélő konceptlemezeknek igenis lehet létjogosultságuk. Az 1969-es Tommy a zenekar addigi csúcsműve lett, és a következő albumnak is hasonló célokkal vágtak neki, de a Lifehouse projektet végül jégre tette Pete Townshend. Ekképp a Who’s Next egy amolyan szimpla lemez lett, zseniális dalokkal, és az ihlet szerencsére még ’73-ban is tartott. A Who az új számokban visszatért a mod-gyökerekhez, viszont ismét rockoperát alkotott, melynek egy Jimmy nevű figura a főszereplője. A történet szerint emberünk skizofréniára hajlamos, és ennek köszönhető a lemezcím is – egy négyfelé szakadó személyiség történetét meséli el. A gitáros-dalszerző mindebbe beleépítette a Who tagjainak különböző jellemvonásait, így Jimmyben egyszerre van ott az izgága, lányok-kedvence frontember (Roger Daltrey), a hullamerev, romantikus hajlamú basszusgitáros (John Entwistle), az ön- és közveszélyes, elmebeteg dobos (Keith Moon), és persze a bizonytalan, hangulatfüggő gitáros (maga Townshend). A Quadrophenia a Who utolsó igazán jó lemeze, emellett nagyszerű korrajz is a korabeli Nagy-Britannia fiataljairól, így nem csoda, ha pár évvel később film is készült belőle Phil „Parklife” Daniels (és Sting) főszereplésével. Az album pedig a mai napig népszerű maradt, és aki a napokban Londonban jár, annak okvetlenül ajánlott elmenni az O2 Arenába, ugyanis a negyvenéves jubileum apropóján Townshend és Daltrey élőben előadja a lemezt.

6. Tom Waits – Closing Time

Tom Waits-ben és Bruce Springsteenben az a közös, hogy majdnem egyszerre születtek (oké, a Főnök két és fél hónappal idősebb), hogy mind a ketten 1973-ban jelentették meg az első lemezüket, na és hogy a kezdetek kezdetén egyikük sem volt túlságosan sikeres. A Closing Time fel sem fért semmilyen eladási listára, később viszont már nem hiányozhatott a különböző minden-idők összeállításokról. A koránál mindig is sokkal idősebbnek tűnő énekes-dalszerző a felvételek során a húszas évei első felében járt, mégis az a hallgató érzése, mintha egy ötven körüli manusz énekhangját hallaná (a borító sem akármilyen: a homály és a kellékek tényleg kiválóan adják vissza mindazt, amit az ember egy ilyen lemeztől várhat). Az érdekes módon David Geffen által felfedezett Waits már ezen a lemezen is egy korábban soha nem hallott zenei világot teremtett meg, és a legendák szerint sokat veszekedett az ex-Lovin’ Spoonfulos producerrel, Jerry Yesterrel, aki folkosabb hangvételt szeretett volna. A smirglis hangú énekes viszont jobban rajongott a jazzért meg a bluesért, és végül az ő akarata érvényesült. Egy másik legenda szerint minden résztvevőt annyira elvarázsolt a címadó dal felvétele, hogy miután egyben feljátszották a számot, öt percen keresztül senki sem bírt megszólalni a stúdióban. Pedig talán nem is az a legjobb felvétel az albumon, hanem a Martha. Meg a Lonely. Meg az Ol’ 55. Meg az Ice Cream Man. Meg a...

5. Led Zeppelin – Houses Of The Holy

„Krisztus előtt 400-ban a világ úgy nézett ki, mint a Houses Of The Holy borítója”, mondja Keanu Reeves a Bill & Ted zseniális kalandja című filmben, a nemrég elhunyt Storm Thorgersont is soraiban tudó Hipgnosis csoport artworkjére utalva. Amiből annak idején lett is balhé rendesen, a cenzorok nem örültek a meztelen kislányoknak. A népszerűsége csúcsán lévő Led Zeppelin persze bármit megtehetett, és szívesen belementek a polgárpukkasztásba, ráadásul kellett is nekik némi extra reflektorfény, ugyanis tartottak attól, hogy 1971-es, címnélküli csúcsalbumuk után az új lemezt kevésbé fogják kedvelni a kritikusok és a rajongók. Az tény, hogy jött egy kis megtorpanás, és hiába lett a Houses a zenekar addigi legeklektikusabb lemeze, azért a D’yer M’ker fehér reggae-je sokaknál kivágta a biztosítékot (cserébe képzeljük el, milyen lett volna, ha Bob Marley és a Wailers belekóstolna a hard rockba). Azért szerencsére több mellényúlás nincsen, a nyitó The Song Remains The Same páros lábbal rúgja be az ajtót, a Rain Song a zenekar egyik legjobb balladája, az Over The Hills And Far Away pedig egy pozitív töltetű, soha-nem-öregszünk-meg típusú rockolás. Szintén nem rossz a később emlékezetes Beastie Boys sample-lé váló The Ocean sem, a csúcspont pedig vitathatlanul a theremint és vízalatti orgonát is bevető No Quarter, ami nem más, mint ennek az albumnak a Stairway To Heavenje.

4. Iggy & The Stooges – Raw Power

Lehet, hogy ez a lemez másoknál az első helyen végezne, de annyira borzalmasan szól, hogy az tényleg egy kicsit a minőség rovására megy. Noha 24 sáv állt a Stooges rendelkezésére a stúdióban, ebből mindössze hármat használtak: egyet az énekre, egyet a szólógitárra és egyet a többi hangszerre. Mindez jól jellemezte a zenekar körüli kaotikus állapotokat, és tudni kell, hogy a hetvenes elejére majdnem mindegyik tag heroinfüggő lett. Az Elektra kiadó el is zavarta őket, és csak David Bowie közbenjárásának köszönhették, hogy a Columbia szerződést ajánlott nekik. Az album nem The Stooges, hanem Iggy & The Stooges néven jelent meg, és megjelenésekor sem kritikai, sem kereskedelmi sikert nem aratott. Azóta viszont a többség a zenekar legjobb lemezének tartja, és sokak szerint ez az első punk lemez, négy évvel a Sex Pistols debütje előtt. Az album egyik legnagyobb erénye az új gitáros, James Williamson nyers, de mégis sokoldalú játéka, aki miatt Ron Asheton kénytelen volt átvenni a basszusgitárt. A primitív hangzáshoz hozzájárult, hogy Bowie egy nap alatt lerendezte a lemez mixelését, mert, mint megjegyezte, „itt igazából nincs is szükség keverésre.” Ennek ellenére az album az elmúlt negyven évben máig is tartó diadalútra indult, melynek során rajongójává vált Steve Jones (Sex Pistols), Kurt Cobain (ez volt a legkedvencebb lemeze), a Guns N’ Roses és a Mötley Crüe zenészei, Henry Rollins és még Cee-Lo Green is, Johnny Marr szerint pedig valami ilyesmi sülne ki abból, ha Darth Vadernek zenekara lenne. A Raw Power legnagyobb klasszikusait (Search And Destroy, Gimme Danger, Your Pretty Face Is Going To Hell, a címadó dal) mi is hallhattuk tavaly a VOLT-on Iggyék előadásában.

3. Lou Reed – Berlin

Rögtön a Raw Power után még egy album, ami a megjelenésekor nem kapta meg a neki járó elismerést, ma viszont rengetegen istenítik és tartják hivatkozási alapnak. Pedig eleinte minden adott volt ahhoz, hogy a Berlin sikeres album legyen: második szólóalbuma, a David Bowie producerkedésével felvett Transformer egész jól fogyott és a kritikusok is szerették, ami nem csoda, hiszen Reed három legnagyobb slágere közül három (Perfect Day, Walk On The Wild Side, Satellite Of Love) ezen az albumon található. A vidám, felszabadult, glames daltípussal aztán hamar szakított az énekes, ugyanis éppen egy súlyos magánéleti krízisen és drogfüggőségen ment keresztül, úgyhogy Bowie-t lecserélte Alice Cooper producerére, Bob Ezrinre, aki nagyszabású, szimfonikus ötletekkel érkezett. Éppen ezért a Berlint egy furcsa kettősség jellemzi: egyrészt ott vannak a nyomasztó témák (hűtlenség, prostitúció, függőség, családon belüli erőszak, öngyilkosság) és Reed minimalista alapjai, a másik oldalon pedig több tucatnyi fúvós és vonós hangszer, amolyan ironikus jelleggel. Konceptalbumról van szó, mely eredeti formájában állítólag sokkal hosszabb volt, de a kiadó nem akart dupla lemezt, így bizonyos részletek a játékidő rovására mentek. A történet egy fiatal párról, Jimről és Caroline-ról szól, akik a dekadencia útjára lépnek a német nagyvárosban, és kapcsolatukat beárnyékolja a feleség hűtlensége. A végén jön az elkerülhetetlen tragédia, olyan hiperdepressziós gyöngyszemekben, mint a Kids és a Bed, a záró, monumentális Sad Song pedig minden idők legfurcsább fináléja. A kiadói hercehurca és a negatív fogadtatás következtében Reed lefújta a tervezett rockopera-szerű turnét, évtizedeken keresztül bojkottálta is a Berlin dalait, de a harmincöt éves jubileum kapcsán végül külön nosztalgiaturnét szentelt neki.

2. David Bowie – Aladdin Sane

1973-ban egész biztosan David Bowie volt a legnagyobb popsztár a planétán, és úgy tűnt, hogy ott van mindenütt. Ő csinálta a Stooges albumát, kiadott egy jópofa feldolgozáslemezt (Pin Ups), a csúcson visszavonultatta a Ziggy Stardust karaktert, és megteremtett egy újat, melynek neve lényegében egy szójáték (A Lad Insane). Az imidzs még földönkívülibb lett (később Marilyn Manson is sokat merített belőle), a zenei kínálat pedig még glamrockosabb, mint az egy évvel korábbi Ziggy Starduston. Persze, Bowie-tól nem szokatlan módon van itt sok minden más, például a nála gyakran felbukkanó brechti kabaré (Time), flamenco (Lady Grinning Soul), doo-wop (Drive-In Saturday), régivágású blues (Panic In Detroit) és több dalban avantgárd jazz is. Érdemes megfigyelni, hogy mennyire hatott az egy évvel korábbi Stones album, az Exile Main St. a nyitó Watch That Manre, ráadásul az ebben az évben nagy cover-mániában szenvedő Bowie egy feldolgozást (Let’s Spend The Night Together) is idepakolt Jaggeréktől, sőt, a Drive-In Saturday még nevesíti is a Stones-frontembert. A Cracked Actor egy kivénhedt hollywoodi has-beenről szól, a már három évvel korábban kiadott The Prettiest Starban Mick Ronson hibátlanul játssza újra Marc Bolan gitártémáját, a Lady Grinning Soul akár James Bond betétdalnak is elmenne, a Jean Genet francia író nevére hajazó és állítólag Iggy Popról szóló The Jean Genie-ben pedig minden idők legjobb glamriffje hallható, és még egy későbbi híres zenekar (Simple Minds) is innen kölcsönözte a nevét.

1. Pink Floyd – The Dark Side Of The Moon

Hát igen, ez így eléggé egyértelmű, de hát ez egy bevallottan szubjektív lista egy bevallottan szubjektív blogon, ráadásul a Dark Side még csak nem is a kedvenc lemezem tőlük. A Pink Floyd a hetvenes elejére lassacskán kezdte megtalálni a saját hangját a poszt-barrettes kísérletezési mánia lecsengése után az 1971-es Meddle albumon. Nem sokkal később tíz nap alatt összedobtak egy jópofa soundtracket Barbet Schroeder La Vallée című filmjéhez (az album Obscured By Clouds címmel jelent meg), de ekkor már nyakig voltak következő stúdióalbumuk munkálataiban. Érdekes módon egy komplett új anyaggal indultak turnéra, és a Dark Side-ot egy évvel a megjelenése előtt teljes egészében lehetett hallani élőben – igaz, hogy a dalfolyam sokat változott a koncerteken és később a stúdióban. Az On The Run például eredetileg egy hangszeres darab volt, de a lemezfelvételek során lecserélték, és csináltak belőle egy kísérletezős techno-előd őrületet. Ettől függetlenül ez lett a Floyd addigi legkevésbé experimentális albuma, az őrületről szóló dalszövegek is sokkal közérthetőbbek lettek, ami szintén hozzájárult az 50 millió eladott példányhoz. Igazából az a helyzet, hogy egyrészt erről a lemezről irtózatosan sokat lehetne írni, másrészt már elképesztően sokat is írtak róla, úgyhogy tényleg csak egy két érdekességre pazarolnám a karaktereket. A lemezcímnek semmi köze a csillagászathoz, sokkal inkább a pszichológiához; a belső borítóban látható piramisokért a nemrég elhunyt Storm Thorgerson valóban elutazott Egyiptomba; a Zabriskie Point című filmbe szánt Us & Them eredetileg nem kellett a rendező Michelangelo Antonioninak; a nagy munkalázban égő zenészek csak akkor tartottak pihenőt, ha épp a Monty Python Repülő Cirkusza ment a tévében, később a bevételek egy részét a Gyalog galoppba invesztálták; Clare Torry harminc évvel később beperelte a zenekart, mert nem kapott társszerzői kreditet a Great Gig In The Sky-ért, a Brain Damage Syd Barrettről szól és a benne hallható röhögés a Floyd turnémenedzserétől származik, aki amúgy Naomi Watts apja; eredetileg Paul McCartney hangja is hallható lett volna a lemezen, de a mondatait nem találták eléggé őszintének; a lemez legvégén nagyon-nagyon halkan hallatszik a Ticket To Ride orkesztrális változata, és akkor még nem is beszéltünk a kvadrofon effektekről és az állítólagos Óz-hasonlóságról. Sorolhatnánk holdkeltéig...

A ZENÉSZEK KEDVENCEI

Sune Rose Wagner (The Raveonettes, 1973-as évjárat)

 „Az első Aerosmith albumot kifejezetten szeretem, meg a Sabbath Bloody Sabbath is jó. A Raw Power valószínűleg az egyik legkedvencebb lemezem. Gram Parsons 73-as lemezét is nagyon bírom. Aztán a Goats Head Soup is egy érdekes album, azon van az egyik kedvenc Stones számom, a Winter. Gyönyörű, imádom, egyszerűen a megszállottja vagyok annak a dalnak. Persze szeretem az Angie-t is, de nekem a Winter a kedvencem. Sok jó lemez jelent meg ebben az évben.”

Ted Dwane & Marcus Mumford (Mumford & Sons)

 TD: Hű, ez aztán jó év volt! Az én kedvencem ebből az évből a Closing Time Tom Waits-től, vagy esetleg az Innervisions, Stevie Wondertől.

MM: Winston kedvence a Tres Hombres a ZZ Toptól. Én a Greetings From Asbury Parkot mondanám Bruce Springsteentől, az a kedvenc lemezem tőle. Imádom, főleg a Spirit Of The Nightot.

Zságer Balázs (Žagar, majdnem 1973-as évjárat)

 „Nekem ebből az évből messze a Dark Side Of The Moon a kedvencem, de tény, hogy ez nagyon jó év volt. A Dark Side egy elképesztő monumentália, és nagyon tetszik benne az, hogy nem félnek benne attól, hogy egy rész esetleg nagyon sokáig tart. A kedvenc lemezem a Pink Floydtól.”

Michael Gira (Swans)

 „Valószínűleg az Aladdin Sane volt a legjobb lemez ebben az évben, és a kedvencem róla a címadó dal. A Raw Powert is szeretem, de tök szarul szól. Szóval igen, az Aladdin Sane innen a kedvencem. El nem tudom mondani, hányszor hallgattam meg. Minimum több százszor. Elmerültem vele egy álomszerű világba, gyönyörű az egész.”

Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven, 1973-as évjárat)

 Az 1973-as felhozatalból számomra egyértelműen a Pink Floyd The Dark Side Of The Moonja a legfontosabb lemez. Noha jelentek meg azért ebben az évben más előadóknak is fontos lemezeik (pl. Iggy & The Stooges, The Who, New York Dolls, Tom Waits), számomra mégis a Floyd-lemez az, amelyikhez igazából kötődöm érzelmileg is. Ugyan vannak "okosok", akik fanyalognak a Dark Side-dal kapcsolatban, de aki a fülével és lelki nyitottsággal hallgatja, legyen az akár egy mai tizenötéves is, nem nagyon juthat más következtetésre, minthogy ez a lemez a rocktörténelem legfelső polcán található nem túl nagy számú alkotás közé tartozik azáltal, hogy a zenei-technikai tökéletességen, a tehetség zsenialitásán is túllépve olyan zene, ami azt a benyomást kelti, mintha ezt nem valakiknek a valamikor elkészített műve lenne, hanem mintha mindig is létezett volna, mint a föld a talpunk alatt. Egyébként már évek óta hiába keresem azt a német ismeretterjesztő dokumentumfilmet, aminek a Time volt a zenéje, és gyerekkoromban minden szombat reggel vártam, mint a Messiást, bár, ha belegondolok, lehet, hogy igazából csak a főcímzene miatt vártam annyira.

http://headliner.blog.hu/2013/05/31/negyven_es_annyi_1973_legjobb_lemezei_es_filmjei_1_resz

Egy közelmúltbeli szavazás kiderítette, hogy 1973 a poptörténet második legjobb éve volt 1967 után. A kerek negyvenéves jubileum apropóján összeszedjük a 25 legjobb lemezt (és a tíz legjobb filmet) – háromrészes összeállításunk első részében eljutunk 25-től 11-ig. A második rész már a top 10-é és neves zenészek kommentárjaié, a harmadikban pedig a legjobb filmeket tekintjük át.

25. George Harrison – Living In The Material World

A monumentális All Things Must Pass nagyszerű szólókarrierstart volt, és a két és fél évvel később megjelentetett Living... sem sikerült rosszul, ráadásul sokak szerint Harrison legjobb gitárszólói ezen az albumon hallhatóak. Ahogy már a lemezcím is sejteti, a téma sok esetben a piszkos anyagiak körül forog – a két fő inspirációt a bangladesi segélykoncert bevételének furcsa utóélete és a My Sweet Lorddal kapcsolatos plágiumper jelentette (utóbbiról szól a Sue Me Sue You Blues). Természetesen a spiritualitás is nagy hangsúllyal van jelen több jól sikerült szerzeményben (Give Me Love, The Lord That Loves The One), van egy kis odaszúrás Lennonéknak (Who Can See It), későbbi Oasis lemezcím ihletés (Be Here Now), a legjobb dal pedig vitathatatlanul a zongora alapú Try Some Buy Some, amit David Bowie 2003-ban feldolgozott Harrison emlékének adózva.

24. Bruce Springsteen – Greetings From Asbury Park, N.J.

1973 volt az az év, amikor felbukkant egy olyan énekes-dalszerző, aki kinézete alapján simán el tudott volna vegyülni a General Motors gyár munkásai között is. Az év első napjaiban kiadott Greetings... még nem kavart nagy vihart, csak a két évvel később hatalmasat robbanó Born To Run után kezdték el jobban felfedezni az emberek. A debüt persze még nem volt akkora dobás, mint néhány későbbi remekmű, de aki már akkor ismerte a Boss-t, az sejtette, hogy itt egy ígéretes karrier van kialakulóban. A kísérőzenészek a későbbi E Street Band tagjai, a zenei kínálat pedig még eléggé erősen merít Springsteen nagy elődjének, Bob Dylannek a munkásságából. Folkos beütésű dalok sorakoznak az albumon, melyek közül némiképp kilóg az utolsó pillanatban rögzített Blinded By The Light, amivel három évvel később a Manfred Mann’s Earth Band az amerikai lista élére repült.

23. Can – Future Days

A krautrock egyre nagyobb reneszánszát éli mostanában, és rengeteg fiatal zenész említi példaképei között a hetvenes évek német kísérletezőit – a legtöbbször a Cant. A pszichedelikus, avantgárd hatású, Stockhausen által is ihlett „dalokat” játszó Holger Czukay és társai már négy elborult lemezen voltak túl, amikor 73-ban megjelentették a Future Days-t. Az album mindössze négy tracket tartalmaz, melyek közül csak az enyhén slágeres Moonshake emlékeztet hagyományos popdalra a maga három perces időtartamával. A többi szerzemény fura effektekkel és néha hosszú csendszünetekkel tarkított ambient, a korábbi munkákhoz képest kicsit visszafogottabb hangvétellel. A csúcsmű természetesen a húszperces Bel Air, melynek meghallgatása szigorúan csak fülesen keresztül ajánlott.

22. New York Dolls – New York Dolls

A glamrock már épp túl volt a csúcson 1973-ban, amikor felbukkant egy New Yorki zenekar, amely egy kicsit máshogyan kezdte el játszani a glamet, és akkor még senki nem tudta, hogy ebből pár év múlva a punk rock születik meg. A Todd Rundgren producerkedésével felvett lemez a megjelenésekor még nem sok vizet zavart, pedig már ott voltak a Dolls jellegzetes védjegyei: Johnny Thunders protopunk gitárstílusa, David Johansen zaklatott éneke, na és a hiperneurotikus dalszövegek. Az egy évvel későbbi Too Much Too Soon után fel is oszlottak, pedig addigra már hírük eljutott az óceánon túlra is – egy bizonyos Steven Patrick Morrissey nevű manchesteri fiatalember ekkor már szinte bérelt helyet kapott az NME olvasói rovatában, annyi New York Dolls-t éltető levelet küldött a magazinnak.

21. Queen – Queen

Volt egy pár olyan elsőlemezes előadó ebben az évben, akik még nem váltották meg a világot, de később sikerült befutniuk, és ennek következtében a zenehallgatók felfedezték a korábbi munkáikat is. A Queennek is 1973-ban jelent meg az első lemeze, nem túl nagy visszhanggal, aminek az is lehetett az oka, hogy Freddie Mercuryékat ekkor még az „új Led Zeppelinként” próbálták eladni. Amire szinte semmi szükség nem volt, hiszen a Zep még javában alkotott, és kinek kell egy klón, ha ott van az eredeti. Az egy évvel később már komoly sikereket arató Queen ezen a lemezen – nyilván idő- és pénzhiány következtében – még kevesebbet varázsolt a stúdióban, de azért már felkerült a borítóra a hetvenes évek végéig védjegyként használt „nem használtunk szintetizátort” megjegyzés. A Liar összetettsége már egy kicsit megelőlegezi a későbbi megasláger Bohemian Rhapsodyt, a Seven Seas Of Rhye pedig már itt is szerepel, csak még ének nélkül.

20. T. Rex – Tanx

A hetvenes évek elején nem igazán létezett nagyobb popsztár Marc Bolannél, pedig rendkívül alacsony volt, és ekképp jól jött neki a magassarkú glam cipő. A T. Rexnek tucatnyi slágere jutott nagyon rövid idő alatt a brit top 10-be, sőt, négy dal meg sem állt az első helyig. Viszont mire a Tanx megjelent, már egy kicsit elpártoltak a rajongók a gitárosként sem utolsó énekestől, pedig egész jó kis album ez. A hangulat sötétebb, a dalok kevésbé slágeresek, ráadásul némi protopunk hatásokat itt is találhat a figyelmes hallgató, de mindez 73-ban nem bizonyult nyerő összetevőknek. Van némi soulos beütés is, ami a nagy kortárs és követő David Bowie-ra szintén hatással volt, legalább is sokan ennek a számlájára írják a Young Americans stílusváltását. Ezt követően pedig Bolant sajnos még jobban elkerülték a sikerek, 77-ben pedig halálos közúti balesetet szenvedett, két héttel a harmincadik születésnapja előtt.

19. John Lennon – Mind Games

Ez a lemez egy objektívabb listán nem biztos, hogy szerepelne, de ezen sorok bevallottan elfogult írója mégis kedveli a Mind Games-t; talán azért is, mert sokkal jobban sikerült, mint az egy évvel korábbi Some Time In New York City. Akárcsak Harrison esetében, úgy Lennonnál is ígéretesen indult a szólókarrier két nagyszerű lemezzel, melyet a Some Time... megtorpanása követett. A Mind Games dalait Lennon állítólag egy hét alatt írta, és az album elkészülése kapcsán fontos megemlíteni, hogy ekkor kezdődött az énekes másfél évig tartó, észvesztő tivornyákkal tarkított „elveszett hétvégéje”, vagyis ideiglenes különválása Yoko Onótól. Érdekes, hogy a címadó szám alapjai még a Beatles ideje alatt születtek, és igencsak pozitív töltetű dal, akárcsak az Intuition, melyben az „it’s good to be alive” sor is elhangzik. Ezek után Lennon már csak egy hagyományos szólólemezt vett fel  (Walls And Bridges), majd jött a visszatalálás Onóhoz, gyereknevelés, visszatérés, a többit meg tudjuk.

18. Roxy Music – Stranded

Bryan Ferry zenekara épp túl volt egy tagváltáson, ráadásul nem más hagyta el a zenekart, mint maga a zenemágus Brian Eno. A helyére Eddie Jobson érkezett, és a szintén ’73-ban kiadott For Your Pleasure (mely hamarosan, pár helyezéssel előbbre található) színvonalához képest a Stranded sem sikerült rosszabbul – ráadásul Enónak ez a kedvenc Roxy Music lemeze! Amíg ezen a listán több proto-punk előadó hallható, addig Ferryék a funkys Street Life-ban proto-diszkót játszanak, de ennek a lemeznek mégsem ez a legfontosabb darabja, hanem egyrészt a monumentális Psalm, másrészt a szintén nem rövid A Song For Europe. Hét helyezéssel feljebb szóba jött a plágium a Sue Me Sue You Blues című George Harrison szám kapcsán – na most ez a Roxy dal pont Harrison Beatles-klasszikusát, a While My Guitar Gently Weeps-et nyúlja, igencsak gazdagon. És ami a legérdekesebb: tudtunk szerint ebből a koppintásból semmilyen per nem lett.

17. Paul Simon – There Goes Rhymin’ Simon

A Simon & Garfunkel duó 1970-es feloszlását követően Paul Simon 1972-ben jelentetett meg először szólólemezt, és a címnélküli album a legkisebb mértékben sem meglepődő módon igazolta, hogy az ő munkáira érdemes odafigyelni a jövőben, Garfunkel meg jobb ha talál magának megint egy zseniális dalszerzőt (persze nem talált). Az 1973-as folytatás is egészen jól sikerült, és a kettes szám bűvkörébe került a listákon, ugyanis a két kislemezéhez (Kodachrome; Loves Me Like A Rock) hasonlóan az album is épphogy lemaradt a number one pozícióról Amerikában (a nagylemezlistán pont a Living In The Material World parancsolt megálljt neki). A szokásos folkos Simon eszköztár gospellel, jamaicai ritmusokkal és dixielanddel is bővül, és a lemezt ma valószínűleg a szólóéletmű legjobb darabjaként emlegetnénk, ha nem jött volna két évvel később a Still Crazy After All Years, 1986-ban meg a Graceland.

16. Bruce Springsteen – The Wild, The Innocent & The E Street Shuffle

És akkor a Főnök második lemeze ezen a listán: mindössze nyolc hónappal a Greetings... után már érkezett is a következő album, és jobban is sikerült az elődjénél, csak a lemezvásárlók maradtak eléggé közönyösek (egészen 1975-ig). Mindössze hét dalt tartalmaz, és a debüt dylanesebb, folkosabb hangvétele után itt már előjönnek a később Springsteen védjegyévé váló heartland rock jellegzetességei, sőt, még némi funky is becsúszik, de ezzel semmi baj nincs. A két csúcspont a Dylan melletti másik nagy előkép, Van Morrison hatása alatt született 4th Of July Asbury Park (Sandy), illetve a tiltott szerelemről éneklő Rosalita (Come Out Tonight), mely aztán hatalmas koncertfavorittá avanzsált. És ha már a monstre Springsteen koncerteknél tartunk: a Boss és zenekara az egész albumot előadta egy 2009-es Madison Square Garden-beli fellépésen.

15. Black Sabbath – Sabbath Bloody Sabbath

Egy neves magyar popújságíró szerint a Black Sabbath-nek csak az első négy lemezét szabad meghallgatni, de ne legyünk szigorúak, a Sabbath Bloody Sabbath-be is szorult még jó adag kreativitás (sőt, a két évvel későbbi Sabotage sem veszett ügy). Amikor nekiálltak ennek az albumnak, a zenészek már olyan narkomán fázisba értek, hogy valószínűleg kamionnal szállították nekik a drogokat, úgyhogy nem indultak könnyen a munkálatok. A kezdeti Los Angeles-i bénázások után átmentek Angliába, és egy vidéki kastély dohos pincéjében végre elkezdett jönni az ihlet. Ráadásul felbukkant egy váratlan vendég: Rick Wakeman, a nem éppen műfajrokon Yes billentyűse, akivel Ozzy Osbourne nem sokkal korábban barátkozott össze. Talán ennek köszönhetően is a Sabbath Bloody Sabbath a zenekar legprogosabb lemeze, szintetizátorral, vonósokkal és akusztikus gitárokkal, de aki a jól bevált doom riffekre vágyik, az is megkapja a magáét.

14. Alice Cooper – Billion Dollar Babies

Aki esetleg csak a Poisont vagy a Hey Stoopidot ismeri Alice Coopertől, annak meglepő lehet a hír, hogy a horrormester a hetvenes évek első felében még egészen más műfajokban utazott, legalábbis zeneileg. Azért a témák közé már ekkor is befért a nekrofília és egyéb válogatott ocsmányságok, egyes felvételek pedig egy üvegházban (!) készültek. A producer az a Bob Ezrin volt, aki ekkortájt bontogatta szárnyait (lesz még ezen a listán az ő közreműködésével elkészített lemez), később pedig a Pink Floyd The Walljával emelkedett végleg a producerelitbe. Az albumot kísérő turné során kóstolt bele a Vincent Furnier néven anyakönyvezett művész a valódi horrorshow-ba – a kellékek között szerepelt egy gigantikus méretű fogorvosi fúró, egy műtőágy, számos henteseszköz és ipari mennyiségű művér. Persze egy olyan albumhoz, amelynek a záródala az I Love The Dead címre van keresztelve, dukál az ilyen körítés.

13. Roxy Music – For Your Pleasure

Bruce Springsteen mellett a másik duplázó ezen a listán Bryan Ferry zenekara. Mint említettük, ez volt az utolsó Roxy lemez, amin Brian Eno szerepelt, és ennek következtében kísérletezőbb hangulatú is, mint a Stranded. A karrier későbbi alakulása tekintetében egy kicsit furcsán hat néha Ferry hanghordozása, főleg, amikor rezegteti a hangszálait, de szerencsére jók a számok annyira, hogy ezen túllépjen az ember. A lemez tele van klasszikusokkal: a Do The Strand, a Beauty Queen, az Editions Of You és az In Every Dream Home A Heartache hamar klasszikusokká váltak, a Bogus Man meg egy igazi krautrock szörnyeteg. Érdekesség, hogy a borítón Ferry akkori barátnője, a később sikeres énekesnővé váló, androgün Amanda Lear látható, a címadó záródalban pedig az akkor még nem Oscar-díjas színésznő, Judi Dench is dumál egy kicsit.

12. Stevie Wonder – Innervisions

Amikor az ember egy régi lemezt meghallgat, mindig érdemes megpróbálni valahogy azt, hogy a zenét az adott korban elhelyezzük. Persze manapság már elképzelni is nehéz, hogy mennyire újszerűen hathatott a Higher Ground 73-ban – nem is csoda, hogy a Red Hot Chili Peppers később szintén slágert csinált belőle. Stevie Wonder Magyarországon sajnos a félreismert művészek közé tartozik, az „Ádzseszkó” miatt (amiért a Pop csajok satöbbi című könyvben/filmben is megkapja a magáét), pedig fiatalabb korában jobbnál jobb lemezeket csinált. Ilyen volt az Innervisions is. Igazi one-man-show, ami itt hallható, több dalban (pl. a Higher Groundban) csak ő szerepel, a zenészei legjobb esetben is csak statisztaszerepig jutnak. Az album nem éppen vidám témákat vet fel, Wonder énekel a kábítószerekről és a társadalmi egyenlőtlenségekről is, a fent említett nagy sláger mellett pedig olyan további klasszikusokat tartalmaz, mint a Living For The City, a Too High és a Don’t You Worry ’Bout A Thing.

11. Genesis – Selling England By The Pound

Patrick Bateman abszolút nem értene egyet velem, de a Genesis Peter Gabriel kiválása és Phil Collins hatalomátvétele előtt csinált egészen jó dolgokat. Sokan a 74-es The Lamb Lies Down On Broadway-t tartják a csúcsműnek, de a Selling England By The Pound rövidsége és összeszedettsége miatt sokkal élvezhetőbb (a gitáros Steve Hackett szerint is ez a zenekar legjobban sikerült munkája). Pozitív értelemben vett, viszonylag kevés dicsekvő szólót tartalmazó progműről van szó, melyen egymást váltják a komplex, hosszú szimfóniák (Dancing With The Moonlit Knight, Firth Of Fifth, The Battle Of Epping Forest, The Cinema Show), és a rövid, könnyebben befogadható darabok – az I Know What I Like ráadásul a Genesis első popslágere lett. Amúgy nem igazán tartozik ide, de megfigyeltétek, hogy az 1986-os Invisible Touch klipjében a 35 körül járó Collins-ék legalább ötvennek néznek ki?

Sötétségben - Star Trek (Star Trek Into Darkness)

USA, 2013, 132 perc

Rendező: J.J. Abrams

Főszereplők: Chris Pine, Zachary Quinto, Benedict Cumberbatch, Simon Pegg, Peter Weller, Zoe Saldana, Alice Eve

Gyártó: Paramount Pictures

Forgalmazó: UIP-Dunafilm

Amerikai és magyarországi premier: 2013. május 16.

J.J. Abrams csinált még egy Star Trek filmet, mielőtt átnyergel a rivális univerzumba. Vajon a Sötétségben - Star Trek tényleg az a fajta blockbuster, aminél ha nem készülne rosszabb, akkor sokkal szebb világban élnénk? Vajon az új film tényleg az a trekkieknek, ami a Star Wars-osoknak a Birodalom visszavág? Vigyázat, spoiler-veszély!

Igazság szerint betiltanám egy film előre ajnározását, mennybe emelését, ami persze nyilván hülyeség, mert mindenki azt mond mindenről, amit akar, és ha nagyon bejön valami, akkor persze minek eltitkolni a véleményt? Igazából csak azért rúgózom ezen, mert nem egy ismerősöm az egekig magasztalta a Sötétségben - Star Treket, miután mindenféle előzetes vetítésekről kijöttek, és egyikük egészen odáig ment, hogy új, kikezdhetetlen klasszikust látott, és most ki kell szórnia egy filmet a saját minden-idők top 10-éből. Na itt már tényleg akkora volt a nyomás, mint a magyar válogatotton, amikor a szövetségi kapitány, a sportsajtó és a szakkommentárok elhihetik a játékosokkal, hogy a világranglista 2. helyén álló ellenfél igenis legyőzhető, és hogy talán majd most sikerülni fog.

Mondjuk, az előjelek nem voltak rosszak, mert J.J. Abrams négy éve egy igenis fogyasztható prequellel/reboottal élesztette újra a Star Trek franchise-t. Amíg a régebbi filmeket, sorozatokat inkább csak az elvetemült trekkerek kedvelték (de még hogy), addig Abrams egy kissé geektelenítette az univerzumot, de az volt a lényeg, hogy laikus és nem laikus is jól járt. És mivel A Birodalom visszavág óta minden második résznek sötétnek kell lenni, ezért az új filmre is ez a sors várt, és ez már a címadásban is meglátszik. A Lucas-sagához képest van önreflexió is: annak idején a Star Trek moziszériának szintén a második része lett a legborongósabb, és az alkotók - nyilván a hardcore geekeknek is kedvezve - átemelték az akkori gonosz kultikus figuráját az új filmbe. Ehhez pedig kellett találni egy karizmatikus színészt, a választásuk pedig az eddig még inkább tévésztárként ismert Benedict Cumberbatch-re esett. Az ő Khanja tényleg a filmvászon talán legmegigézőbb rosszfiúja Heath Ledger Jokere óta, akinek szinte szurkolni is tud a néző, pedig a hétköznapi életben nyilván nem lenne szabad.

Ami a jófiúkat illeti, itt van szinte mindenki: Chris Pine továbbra is forrófejű Kirk kapitányként és még mindig szereti a Beastie Boys-t, Zachary Quinto dominánsabb szerepet kap, mint az előző részben, és ez jó is így, Zoe Saldana meg továbbra is az a csaj, akiért önként és dalolva repülnénk bele egy aszteroidamezőbe. Simon Pegg ismét megbízhatóan hozza a skót akcentust, Karl Urban a Dreddel ellentétben meglepően emberi - egyedül Anton Yelchin Chekhovjának pojácáskodása tud időnként zavaró lenni. Az ígéretekkel ellentétben az öreg Spock vagyis Leonard Nimoy is felbukkan, de most már tényleg csak egy miniszerep erejéig, viszont William Shatner továbbra is kegyvesztettnek tűnik Abrams-ék számára.

Effektügyileg természetesen nincs gond, 185 millióból illik is látványosra megcsinálni egy filmet, szóval majdhogynem minden stimmelne és egyet lehetne érteni az ajnározó kollégákkal, viszont valami mégiscsak hiányzik. A Sötétségben - Star Trek egy korrekt blockbuster, amiből sajnos kevés van, de nem valószínű, hogy 10-20-30 év múlva megkerülhetetlen klasszikusként fogják emlegetni. Az év végi listák élmezőnyébe valószínűleg befér, de a klasszikussá váláshoz átgondoltabb forgatókönyv és kevesebb plothole kéne. A beígért dráma sem következik be, nincsenek itt tragikus végfordulatok, csak jólfésült happy end, és boldogan élünk, amíg el nem jön a következő küldetés. És már csak két kérdés marad: egyrészt Abrams vajon képes lesz-e gatyába rázni a megtépázott Star Wars mitológiát, másrészt mi lesz a sorsa a Star Treknek nélküle? Az igazság odaát van... 

●●●●●●●●○○

Mellékhatások (Side Effects)

USA, 2013, 106 perc

Rendező: Steven Soderbergh

Főszereplők: Jude Law, Rooney Mara, Catherine Zeta-Jones, Channing Tatum

Gyártó: Open Road Films

Forgalmazó: Pro Video

Amerikai bemutató: 2013. február 8.

Magyarországi premier: 2013. május 9.

Ideje volt már filmet készíteni a gyógyszeriparról, hiszen a tévében minden második reklám valamilyen orvosságot tol az arcunkba, úgyhogy milliószor hallhatjuk a korábban csak a német tévéadókról ismert „Lesen Sie die Packungsbeilage...” duma magyar verzióját a hirdetések végén. A feladatra nem kisebb név vállalkozott, mint Steven Soderbergh, aki leginkább a se nem mainstream, se nem művészfilmek szakértője szokott lenni, bár az eddigi legnagyobb dobása szerintem pont egy blockbuster, az Ocean’s Eleven volt. Állítólag ez az utolsóelőtti rendezése (de már az utolsó, a Behind The Candelabra is dobozban van) és innentől festeni fog, bár ezt a visszavonulós dumát majdnem olyan régóta hajtogatja, mint Ozzy Osbourne.

A Mellékhatások a műfaját tekintve thriller-szerűség, ezt már az első képsorok vérfoltjai is érzékeltetik. Az intro túlságosan is rövid, pár másodperc után már jön is a „3 hónappal ezelőtt” felirat, valamint Rooney Mara, aki köszönőviszonyban sincs azzal a cyberpunkkal, akit a Tetovált lány remake-jében láthattunk. Legalábbis ami a kinézetét illeti, mert azért kellően neurotikus itt is, sőt, egy krónikusan depressziós, gyógyszeres kezelésre szoruló csajt alakít, aki ugyan hazavárja a börtönből szabaduló férjet (Channing Tatum a G.I. Joe: Megtorlás után megint csak kis szerepben látható), de mániákusan fél a jövőtől és az újrakezdés lehetőségétől. A pszichiátere (Jude ’Zsidótörvény’ Law) felír neki egy új gyógyszert, és az először hatékonynak is tűnik, de egyben alvajárást is okoz, ráadásul olyan durva következményekkel, amik mind a páciens, mind a doktor életét fenekestül felforgatják.

Soderbergh-nek megint nem sikerült rossz filmet rendeznie, és leginkább a késői Hitchcock nyomvonalán halad, ami azt jelenti, hogy szép lassan, fokozatosan növeli a feszültséget. Igazából nem történik semmi különös, természetesen kapunk egy-két csavart, bár nem akkorákat, mint amiket a Közönséges bűnözők vagy a Hatodik érzék végén láttunk, de ez persze nem is baj. Mara hiteles depressziósként, Law meg nem először hozza a kimért-brit-Amerikában figuráját – neki még szurkolni is lehet, ellentétben a feleségével (Vinessa Shaw alakításában), aki miatt lehet hogy az év végi összeállításunkban nyitunk egy új kategóriát az ’év legköcsögebb karaktere’ címmel (a villain of the year más, oda mindig olyanok kerülnek, akik legalább egy kicsit kedvelhetőek is), bár Joaquin Phoenixet (The Master) nehéz lesz lenyomni. Azért a Melékhatásokban persze nem ő a lényeg, Soderbergh korrekt kis thrillert hozott össze, bár ő talán még egy Jóban rosszban epizódból is ki tudna hozni valami nézhetőt. Rá kéne venni valakit, hogy mindig lopja el a vásznát meg a festékeit, és akkor hátha meggondolja magát.

●●●●●●●○○○

Meglehetősen ritka, ha egy színész zenészként is megállja a helyét (aki ebben kételkedik, annak meleg szívvel ajánljuk Bruce Willis, Steven Seagal és Don Johnson lemezeit), de arra sincs túl gyakran példa, hogy egy zenész a filmvásznon nagyot alkosson (jó példa erre Madonna Arany Málna gyűjteménye vagy Elvis Presley teljes filmográfiája). Az aktuális kivétel Ben Drew névre hallgat, akit mindenki csak Plan B-ként ismer. Pár hét eltéréssel jutott el hozzánk eddigi legnagyobb filmszerepe (A törvény ereje) és rendezői bemutatkozása (Rázós környék), úgyhogy igencsak időszerű megvizsgálni, ki is ez a Nagy-Britanniában szupersztárságnak örvendő, de nálunk még kevésbé ismert figura.

A 29 éves Ben Drew 2006-ban robbant be a popvilágba Plan B néven, Who Needs Actions When You Got Words című első lemezével. A berobbanás persze egy kicsit erőltetett kifejezés, a debüt ugyanis még nem ütött akkorát, aminek az is lehetett az oka, hogy nem túl rádióbarát hip hop dalokat tartalmazott. A kritikák többnyire pozitívak voltak, a lemezeladások viszont nem nyűgözték le sem a kiadót, sem B-t, úgyhogy megérett az idő egy kis stílusváltásra. A viszonylag hosszú szünet után, 2010-ben kiadott The Defamation Of Strickland Banks című konceptalbumon a háttérbe szorult a rappelés és előtérbe került egy meglepően képzett énekhang, és hiába voltak erőteljesek a soul és R&B hatások, a zene mégsem lendült át amerikaias nyálendbí giccsbe. Az első lemez épp hogy befért a top 30-ba, ez viszont már első lett Nagy-Britanniában, köszönhetően az olyan daloknak, mint a Stay Too Long, a She Said vagy a Prayin’. Ami pedig a koncepciót illeti: B a dalokban egy olyan figurának a bőrébe bújt, akit bebörtönöznek valamiért, amit el sem követett. És ezzel már el is érkeztünk a rapper-énekest leginkább foglalkoztató témakörhöz, a bűnözéshez, mely a filmes karrierjének első számú mozgatórúgója.

Hogy mindent megértsünk, érdemes visszamenni a gyerekkorba. A kis Ben mindössze öthónapos volt, amikor punkzenész édesapja elhagyta a családot, és pár évvel később örökre el is tűnt. Ezzel már ki is alakult a kissrácban egy hamisítatlan kívülálló attitűd, és a London nem éppen előkelőbb negyedeiben töltött gyerek- és tinédzserkor is megtette a hatását a jövőre. Noha nagyobb balhékba nem keveredett, azért testközelből figyelhette az egyre jobban elterjedő fiatalkori bűnözést és prostitúciót. A hírekben is nagy figyelmet szentelt a kiskorú bűnözésnek, különösen egy tízéves fiú halálának, mely egy későbbi dalát (Kidz) is ihlette. A Damilola Taylor nevű nigériai kissrác a Peckham nevű londoni kerületben – állítólag – ráesett egy törött üvegre, és rövid időn belül elvérzett. Az első gyanúsítottakat felmentették, és csak hat évvel később sikerült elkapni és elítélni az igazi tetteseket (akik a bűncselekmény elkövetése idején 12-13 évesek voltak).

Aki azt hiszi, hogy Plan B-nek már befutott zenészként szottyant kedve belekóstolni a filmezésbe, az téved. Emberünk már az első szólólemeze előtt írt egy forgatókönyvet Trigger címmel, melyet saját életéből merített – az ihlette, hogy egy alkalommal fegyveres rendőrök tartottak házkutatást a Drew családnál. Pénzt nem sikerült szereznie a projekthez, úgyhogy várt egy pár évet, mire 2008-ban megengedhette magának, hogy némi összespórolt zsebpénzzel elkészítsen egy Michelle című rövidfilmet, a Rázós környék későbbi szereplőivel. Még abban az évben debütált mozifilmben is; az Adulthood (mely a Kidulthood című film folytatása volt) műfaji szempontból bűnügyi dráma, mi más, és a soundtracken két Plan B dal is felcsendült. A 2009-es, Michael Caine fémjelezte és a brit Bosszúvágynak is tekinthető Harry Brownban jött a következő mellékszerep, és az End Credits című betétdal a Chase & Status-szel, amivel meglett az első top 10-es sláger is. Természetesen a 2010-es 4.3.2.1 és az egy év későbbi Turnout is bűnügyi témában mozog, és noha ezeket sem a közönség, sem a kritika nem fogadta túl pozitívan, azért lassacskán megérett az idő egy főszerepre, ami 2012-re össze is jött.

Az eredetileg The Sweeney címre hallgató A törvény ereje (reméljük, masszív prémiumot kapott a forgalmazónál a címmel előálló kollega) egy amolyan mocskos zsaru történet egy kiégőfélben lévő középkorú rendőrről és csapatáról. A Sweeney elnevezés az ún. londoni flying squadot takarja, vagyis azt a rendőrségi osztagot, akiket fegyveres rablások megakadályozására, illetve feltartóztatására vezényelnek ki. Az egykori Joy Division / New Order basszusgitáros Peter Hook fizimiskáját idéző Ray Winstone játssza – amúgy szenzációsan – a nem mindig tiszta eszközökkel operáló osztagvezért, míg Drew (abszolút hitelesen) a csapat fiatal ászát, aki tehetsége és ambiciózussága alapján egyszer majd átveheti a vezérbika szerepét. Hangulatát és vizuális világát tekintve A törvény ereje némileg a Szemtől szemben című klasszikusra hajaz, csak hiányzik belőle a zseniális kasszafúró karaktere, ettől függetlenül egyes párbeszédek szinte szóról szóra visszaköszönnek, nem beszélve egy monstre utcai lövöldözésről. Kiderül, hogy a rendőrségi bürokraták legalább akkora ellenségek tudnak lenni, mint a nagyban utazó tolvajok, akik a sok pénzt rejtő belvárosi célpontokra utaznak. A feszültség majdnem végig fennmarad, egyedül az utolsó negyedórára fáradnak el az alkotók, ettől függetlenül a Sweeney, mely a hasonló című tévésorozat remake-je, mégis a jobbfajta zsarufilmek közé tartozik.

A Rázós környéknek már a címéből is érződik, hogy itt nem London központja, hanem egy lepattant külterülete játssza a főszerepet – a centrum és egy-két grandiózus szimbólum (pl. az O2 Arena) mindig csak a háttérben bukkan fel. Drew rendezői és forgatókönyvírói mozis debütálásában valóban az utca a főszereplő, ugyanis egy többkarakteres drámáról van szó, konkrét fő figura nélkül (a la Rövidre vágva, a la Szomszédok). Amit látunk, az néha kicsit egy hip hop musical hangulatát idézi, ugyanis a karakterek előéletét amolyan videoklipes jelleggel Plan B dalai festik alá és pótolják ezzel a dialógusokat. Van itt lelkiismeretes, jó útra térni próbáló ex-huligán és veszedelmesebbnek tűnő haverja, a sittről visszatért, általános iskolás lányokat is kiszemelő strici, a barátja leütésével a dílereknek imponáló és gyorsan elzüllő kiscsávó, adósságtölesztési okokból bárkivel lefekvő utcalány, félelmében a gyerekét a vonaton hagyó bevándorló, no és csupa olyan figura, akik vesztesnek születtek, de ezt képtelenek belátni, és bármit bevállalnak azért, hogy a felszínen maradjanak.

Drew rendezői bemutatkozása nem sikerült rosszul, bár a stílusán van még mit csiszolni, és a film talán jobban elérné a célját, ha mocskosabban ábrázolná az általa bemutatni szándékozott egzisztenciális nyomort. Kicsit mintha túl sok lenne a karakter, ráadásul a bevándorlós mellékszál eléggé későn indul el, amikor már nagyon kevés van hátra a játékidőből. Ettől függetlenül Plan B az A-terv után sikeresen teljesíti a B-tervet is: színészként egyre jobb, rendező-forgatókönyvíróként pedig csak jobb lesz. Ez meg nekünk jó.

A törvény ereje (The Sweeney), brit, 2012, 112 perc

●●●●●●●○○○

Rázós környék (Ill Manors), brit, 2012, 121 perc

●●●●●●○○○○

Vasember 3 (Iron Man 3)
USA-Kína, 2013, 130 perc
Rendező: Shane Black

Főszereplők: Robert Downey Jr., Gwyneth Paltrow, Guy Pearce, Don Cheadle, Rebecca Hall, Ben Kingsley

Gyártó: Marvel Studios
Forgalmazó: Fórum Hungary

Amerikai bemutató: 2013. május 3.
Magyarországi bemutató: 2013. április 25.

Az már elég rossz jel, ha egy film közvetlenül a Blue című Eiffel 65 hányadékkal indul, még akkor is, ha egy 1999-es flashbackről van szó. És ha még hozzávesszük, hogy nem sokkal később a Mambo No. 5 is felcsendül, akkor már tényleg komolyak lehetnek az aggályok, hiszen a Vasember széria már a legelején az Iron Man című Black Sabbath klasszikussal forrott össze, a második rész soundtrack albumán csupa AC/DC szám szerepelt, és magában a filmben még a Beastie Boys, a Clash, a Daft Punk, a Queen és 2Pac is felcsendült. És akkor engedtessen meg egy személyes Lou Bega anekdota, ami valószínűleg nem érdekel senkit, de engem meg ez nem érdekel: a fent említett év karácsonyán a volt csajom muterjától ennek a ceruzabajuszos, tenyérbemászó stricinek a CD-jét kaptam meg karácsonyra, ami a mai napig minden idők legrosszabbul megválasztott ajándéka.

Na de térjünk vissza Vasemberünkre, aki az első két Iron Man, a Hulk film kis cameója, illetve a tavalyi Bosszúállók után ismét megmenti a mentenivalót, de ekkora bevételek láttán kisebbfajta csoda lett volna, ha nem látjuk viszont többet a filmvásznon. Robert Downey amolyan Han Solós, vagyis leszarok-mindent-de-azért-lehet-rám-számítani jellegű vonásokkal töltötte meg a karaktert, és sokak számára ez emelte az első részt a kortárs szuperhős mozik fölé. A második darab is nagyjából hozta a szintet, még ha egy kicsit fáradtabban is, és talán ezért is jött a kétoldalú döntés, miszerint az előző epizódok rendezője, Jon Favreau, csak színészként és executive producerként marad a produkciónál. Utódja az önirónia és a one-linerek nagymestere, Shane Black lett, és ez ugyan további könnyedséget hoz az eddig sem vérkomoly mitológiába, azért csodát tőle se várjunk.

Ahogy az manapság a világmentőknél szokás, Vasember is számos belső vívódással küszködik: a Bosszúállók hadművelet megviselte az idegrendszerét, a párkapcsolata látott már szebb napokat, és borzalmas rémálmok gyötrik. Melyek lényegében valóra válnak, amikor a kis vityillóját lényegében a tengerbe süllyesztik, és szinte az alapoktól kell kezdenie mindent. Ráadásul ezen jelenetsor meghozza a váratlan pillanatot is, hogy a Vasember páncél Gwyneth Paltrow-ra kerül, de Chris Martinné sikerrel veszi az akadályt, és helytáll Vasladyként. A Downey alakította Tony Stark pedig valahol az Isten háta mögött kezdi el felvenni a harcot új nemezisével, a mandarinnal. És itt azért álljunk meg egy szóra: a filmkészítők többször is hangsúlyozták, hogy Ben Kingsley karaktere nem feltétlenül kínai, de akár az is lehet. Igazából inkább van Osama Bin Ladenre maszkírozva, mint bármi másra, és talán még Mario Balotellit is előbb lehetne eladni kínaiként, mint őt.

A lényeg persze úgysem ez, hanem az, hogy aki az első két filmet szerette, az most sem fog csalódni, a szuperhősfilmekkel hadilábon állók viszont nem ezzel fogják kezdeni a barátkozást. Papírformaszerűen zajlik minden, és ugyan van egy-két váratlanabbnak szánt fordulat (valakikről kiderül, hogy mások, mint amilyeneknek addig hittük őket), a prímet a látványvilág viszi el, és pont ez az, amit az ember egy blockbustertől elvár. Black néhány jó dumával járult hozzá a Vasember mítoszhoz, az akciójelenetek (melyek közül kiemelkedik a fent említett házpusztítás és a repülőből kizuhant emberek megmentése) viszont nélküle is ilyenek lettek volna. A Vasember 3 tökéletesen megvalósítja azt a célt, ami miatt elkészült: ez pedig nem más, mint a negyedik rész.

●●●●●●○○○○